Figyelemreméltó, hogy míg a Fidesz-KDNP szinte soha nem ejt szót a két év múlva esedékes választásokról, az ellenzék másról sem beszél, mint 2014-ről. Ami eddig volt és még ezután várható, az az ellenzék szerint úgy ahogy volt, van és lesz semmi, nincs, nem létezik. Ez a négy év mindenestől kiíródik a magyar történelemből. Pedig ha a hajdani szép reformkor nyelvezetét használnák, leírhatnánk, hogy a Fidesz–KDNP és Orbán Viktor herkulesi küzdelmet vívott.
Széttörte Prokestes ágyát, kitakarította Augias istállóját, levágta a korrupció lernai Hydrájának mind a száz fejét, Sziszifuszként görgetve felfelé a világ Adósság-hegyén a maga külön adósság-szikláját és prometheusi lánggal világított az uniós és világbankos pénzpolitika sötét bugyraiba, kivédte az athéni hírhedt pestisjárványt és ha végigfutja a marathoni távot, győzelme nem phyrrusi győzelem lesz.
Áttérve a mai idiómára, a Fidesz–KDNP minden akadályt leküzdve bő két év alatt keresztülverte a működéséhez elengedhetetlenül szükséges törvények sokaságát az új alkotmánytól a munka- vagy a büntetőtörvényig, a választójogi reformtól az oktatáséig. Ősztől tehát az eddiginél nyugodtabb légkörben az építkezés ideje kezdődhetik. Az alagút végén halvány fényként dereng egy pénzügyi stabilizáció, amelyet csak az Unió szerencsétlenkedése hiúsíthat meg. Az USA most bő fél évig önmagával lesz elfoglalva, és még az is megeshetik, hogy egy új elnök változtat az eddigi adminisztráción.
A közvéleménykutatások azt szuggerálják, hogy a Fidesz–KDNP népszerűsége mélypontra jutott. Csak azt felejtik el hozzátenni, hogy ez a pont még mindig magasabban áll, mint a baloldali ellenzék minden mozgósítható szavazójának összesített eredménye.
Mivel tehát ilyeténképpen a jobboldal valójában nem is létezik, csak még le kell előbb győzni, a baloldal megállás nélkül taglalja azokat a módozatokat, amelyekkel 2014-ben kétharmados többséget fog szerezni a választásokon. Ugyanis ennél kisebb többséggel nem tudja majd visszaforgatni a Városligetben rozsdásodó időkereket, tehát ennél kisebb győzelemről beszélni úgyszólván nem is érdemes.
Minden baloldali erőnek össze kell tehát fogni, állapítja meg a 2006-os Munkáspárt alelnöke, hasonlóan vélekedik Lendvai Ildikó is, az MSZP volt elnöke, és Gyurcsány alelnöke is. A győzelemhez tehát csak az hiányzik, hogy az egész baloldal belássa ezt. A miként kérdése viszont egyaránt gyötör minden említésre méltó baloldali politikust és elemzőt.
Közülük mostanában Lakner Zoltán politológus szentelte a legnagyobb teret ennek a kérdésnek az ÉS július 13-i számában.
Eszmefuttatása abból a nagy horderejű tényből indul ki, hogy egy időközi önkormányzati választáson Dunaújvárosban a Fidesz jelöltje mindössze 12 szavazattal előzte meg MSZP-s riválisát, sőt, már néhány héttel előtte is hasonló horderejű esemény történt ugyanott, továbbá Miskolcon. „Látszott, ha a demokratikus ellenzéki pártok beraknák a közösbe, amijük van, megverhetnék a Fideszt.”
A kiváló politológus figyelmét csak az a nem jelentéktelen körülmény kerülte el, hogy Dunaújváros és Miskolc évtizedeken át a baloldal, pontosabban az MSZP bevehetetlen fellegvárának számított, most pedig minimális érdeklődés és részvétel mellett majdnem megszorongatták a Fideszt. Két év dögnehéz kormányzás után.
A további másfél oldalas tanulmányt ez a bizakodó szemlélet hatja át. Ellenzéki párttól ellenzéki pártig megvizsgálja Lakner annak a lehetőségét, hogy képesek-e azok belátni ezt a rendkívül bonyolult matematikai konstrukciót és megalkusznak-e azzal a kényszerhelyzettel, hogy külön-külön egyiküknek sincs esélyük a győzelemre. Sőt, összefogva is csak minden erejüket megfeszítve, szerencsés esetben, ha találnak olyan rátermett személyiséget, mint például Bajnai Gordon, volt miniszterelnök.
Elvégre a Fidesz adhatja még lejjebb is, min ahol most van! Lám, 2006 után is hányszor mondtuk az MSZP-ről, hogy ennél lejjebb már nem süllyedhet, aztán mégis egyre csak tovább zuhant. Hátha a Fidesz is így jár!
A probléma megoldásának kulcsa nem kisrészt az LMP kezében van, az ő százalékai nyomhatnának valamit a közös latban, továbbá, ha a legutóbbi választások után elburjánzott társadalmi szervezetek: millások, a Negyedik köztársaság a szépszavú Pityinger István elnökükkel, a Szolidaritás feltételek nélkül hoznák tömegeiket.
Az már nehezebb kérdés, hogy aa Gyurcsány-párt hozna-e valamit ebbe a csoportosulásba, vagy inkább taszítana. És természetesen az egyetlen igazi erőnek, az MSZP-nek is kompromisszumot kellene kötnie, átengedve a biztos zsákmány egy részét népségnek-katonaságnak.
Ami a közös vonást, a Fidesz-ellenességet illeti, az megvolna. Kérdés, elég-e ez a választók megnyeréséhez? Ezért ezen túlmenően: „fontos volna reális helyzetértékelést adni például arról, hogy a nem egyszerűen kormányváltó, hanem valóban rendszerkritikus 2010-es választásból mi következik? Úgy, ahogy van, utálják-e a magyarok az elmúlt húsz évüket? Vagy a kép ennél színesebb és csak bizonyos dolgokat szeretnének elvetni? … Nehéz, de nem megválaszolhatatlan kérdések. Már ha felteszik őket.”
Vagyis még nem tették fel? Ehelyett egyetlen nagy kérdés mered fel a mai baloldal horizontján és a válasszal Lakner is adós marad.
Ez pedig az, hogy hol van az a karizmatikus személyiség, aki mögé felsorakozhat a vert seregekből ifjú gárdává újjászületett személyiség, aki mögé felsorakozhat a vert seregekből ifjú gárdává újjászületett baloldal? Bajnai Gordonra vár ez a szerep, csak még a karizmát kellene beszerezni hozzá, mert kérdés, hogy van-e annyi dollár a háznál, hogy pótolhatja az előző miniszterelnöki beiktatásán a közönség soraiban menetelő libák látványát?
Oszkó Péter volt pénzügyminiszternek az a véleménye, hogy Bajnai már nem sokáig halogathatja a választ a baloldal felől nekiszegezett várakozásra. Csakhogy Oszkó szerint „nem igaz, hogy az ellenzéki pártokkal minden rendben van és a választók már csak a nagy demokratikus összefogásra várnak. A választóknak valami új, egy vadonatúj politikai elit kell … elsősorban a bizonytalan tömegek megnyerésén múlik a következő választások végeredménye.”
Ezekkel a bizonytalanokkal pedig a Medián kutatási szerint úgy állunk (Népszabadság, július 23.), hogy a választókorúaknak mindössze negyven százaléka menne el biztosan szavazni. További huszonegynéhány százalék pedig valószínűleg. Ezeknek a többsége ellenzéki lenne, sőt, inkább baloldali ellenzéki. Ők nem nyilatkoznak pártpreferenciáról, hanem a politikusi szimpátia-válaszukból lehet arra következtetni, hogy balfelé hajlanak. Ez a másfél milliós, pártválasztásában bizonytalan, de valószínűleg résztvevő tömeg lenne tehát az, amely végső soron eldöntheti a következő választás eredményét – feltéve, ha az ellenzék sikeresen összefog, és közös jelölteket állít.
A kérdésre sajátos választ ad a Népszabadság egyik karikatúrájának szövege: „Na, de mi van, ha ezzel a koalícióval nem a rajongók tábora egyesül majd, hanem az egymást utálóké?” Hogyan győzhetne az egy táborba került MSZP, LMP, a Gyurcsány-párt és a mindegyiküket egyaránt elvető Milla, 4K, Szolidaritás és a Bajnaitól normális kormányzást remélő, pillanatnyilag még bizonytalan szavazók koalíciója? De vajon akkora-e valójában ez a szép számú gyülekezet, mint amennyinek a különböző matematikai műveletek eredményeként látszik? Vajon egy millás szavazó egyben nem szerepel-e statisztikailag az MSZP vagy az LMP táborában is? Mennyit tesznek ki az ilyenformán adódó átfedések? És mi marad végül?
A legfeltűnőbb azonban a sok okos ember spekulációiban egy hiányosság. Mintha mindannyian elfeledkeztek volna a választójogi törvény által megkövetelt teljesítményről, a valószínű regisztrálási kötelezettségről, és a jelöltállítási szabályokról.
Akár választási szövetségben, akár koalícióban indulnak az ellenzéki pártok, az eredményességhez darabonként öt százalékos küszöböt kell átlépniük. Ha koalícióban indulnak, akkor név szerint mindegyiknek külön el kell érnie az öt százalékot. Márpedig erre pillanatnyilag csak az MSZP és az LMP esélyes, esetleg ha Bajnai külön pártot alapít, annak van még esélye ilyen eredményre. De ezen belül mindegyiknek az induláshoz külön listát kell tudnia állítani a megyék egyharmadában és a listához egyéni jelöltet a kerületek egyharmadában. Vagyis az esélyes, nagyobb pártoknak le kellene mondaniuk a jelölési lehetőségek egy részéről a kisebbek javára, cserében a tőlük várható néhány százalékért. Vagyis a nagyobbak aránylag kevesebb egyéni képviselőt tudnának állítani, mint amennyire külön indulóként számíthatnak. Hol van az a bolond politikus, aki még akár minimális egyéni győzelmi esélyéről is lemond a másik, nála jelentéktelenebb párt javára?
Márpedig ezekben a kérdésekben és még sok egyébben is előre, a választásokat jóval megelőzően dönteni kell majd, a legkülönbözőbb bizonytalan közvélemény-felmérési és valószínűségi feltételezések alapján. Ráadásul az egymást utálók koalíciójában, az egyre inkább közelgő határidők szorításában, miközben még senkinek sincs a leghalványabb sejtelme sem arról, hogy hol késik az éji homályban a karizmatikus vezér.
A találgatók a viszonylag biztos Bajnain kívül valamiféle új, fiatal, ma még ismeretlen Horn Gyulára, Németh Miklósra, Medgyessy Péterre várnak, aki magával ragadja majd a pillanatnyilag gazdátlan választókat.
És mit csinál ezalatt a Fidesz–KDNP? Tehetetlenül várja, hogy legyőzzék?
Széttörte Prokestes ágyát, kitakarította Augias istállóját, levágta a korrupció lernai Hydrájának mind a száz fejét, Sziszifuszként görgetve felfelé a világ Adósság-hegyén a maga külön adósság-szikláját és prometheusi lánggal világított az uniós és világbankos pénzpolitika sötét bugyraiba, kivédte az athéni hírhedt pestisjárványt és ha végigfutja a marathoni távot, győzelme nem phyrrusi győzelem lesz.
Áttérve a mai idiómára, a Fidesz–KDNP minden akadályt leküzdve bő két év alatt keresztülverte a működéséhez elengedhetetlenül szükséges törvények sokaságát az új alkotmánytól a munka- vagy a büntetőtörvényig, a választójogi reformtól az oktatáséig. Ősztől tehát az eddiginél nyugodtabb légkörben az építkezés ideje kezdődhetik. Az alagút végén halvány fényként dereng egy pénzügyi stabilizáció, amelyet csak az Unió szerencsétlenkedése hiúsíthat meg. Az USA most bő fél évig önmagával lesz elfoglalva, és még az is megeshetik, hogy egy új elnök változtat az eddigi adminisztráción.
A közvéleménykutatások azt szuggerálják, hogy a Fidesz–KDNP népszerűsége mélypontra jutott. Csak azt felejtik el hozzátenni, hogy ez a pont még mindig magasabban áll, mint a baloldali ellenzék minden mozgósítható szavazójának összesített eredménye.
Mivel tehát ilyeténképpen a jobboldal valójában nem is létezik, csak még le kell előbb győzni, a baloldal megállás nélkül taglalja azokat a módozatokat, amelyekkel 2014-ben kétharmados többséget fog szerezni a választásokon. Ugyanis ennél kisebb többséggel nem tudja majd visszaforgatni a Városligetben rozsdásodó időkereket, tehát ennél kisebb győzelemről beszélni úgyszólván nem is érdemes.
Minden baloldali erőnek össze kell tehát fogni, állapítja meg a 2006-os Munkáspárt alelnöke, hasonlóan vélekedik Lendvai Ildikó is, az MSZP volt elnöke, és Gyurcsány alelnöke is. A győzelemhez tehát csak az hiányzik, hogy az egész baloldal belássa ezt. A miként kérdése viszont egyaránt gyötör minden említésre méltó baloldali politikust és elemzőt.
Közülük mostanában Lakner Zoltán politológus szentelte a legnagyobb teret ennek a kérdésnek az ÉS július 13-i számában.
Eszmefuttatása abból a nagy horderejű tényből indul ki, hogy egy időközi önkormányzati választáson Dunaújvárosban a Fidesz jelöltje mindössze 12 szavazattal előzte meg MSZP-s riválisát, sőt, már néhány héttel előtte is hasonló horderejű esemény történt ugyanott, továbbá Miskolcon. „Látszott, ha a demokratikus ellenzéki pártok beraknák a közösbe, amijük van, megverhetnék a Fideszt.”
A kiváló politológus figyelmét csak az a nem jelentéktelen körülmény kerülte el, hogy Dunaújváros és Miskolc évtizedeken át a baloldal, pontosabban az MSZP bevehetetlen fellegvárának számított, most pedig minimális érdeklődés és részvétel mellett majdnem megszorongatták a Fideszt. Két év dögnehéz kormányzás után.
A további másfél oldalas tanulmányt ez a bizakodó szemlélet hatja át. Ellenzéki párttól ellenzéki pártig megvizsgálja Lakner annak a lehetőségét, hogy képesek-e azok belátni ezt a rendkívül bonyolult matematikai konstrukciót és megalkusznak-e azzal a kényszerhelyzettel, hogy külön-külön egyiküknek sincs esélyük a győzelemre. Sőt, összefogva is csak minden erejüket megfeszítve, szerencsés esetben, ha találnak olyan rátermett személyiséget, mint például Bajnai Gordon, volt miniszterelnök.
Elvégre a Fidesz adhatja még lejjebb is, min ahol most van! Lám, 2006 után is hányszor mondtuk az MSZP-ről, hogy ennél lejjebb már nem süllyedhet, aztán mégis egyre csak tovább zuhant. Hátha a Fidesz is így jár!
A probléma megoldásának kulcsa nem kisrészt az LMP kezében van, az ő százalékai nyomhatnának valamit a közös latban, továbbá, ha a legutóbbi választások után elburjánzott társadalmi szervezetek: millások, a Negyedik köztársaság a szépszavú Pityinger István elnökükkel, a Szolidaritás feltételek nélkül hoznák tömegeiket.
Az már nehezebb kérdés, hogy aa Gyurcsány-párt hozna-e valamit ebbe a csoportosulásba, vagy inkább taszítana. És természetesen az egyetlen igazi erőnek, az MSZP-nek is kompromisszumot kellene kötnie, átengedve a biztos zsákmány egy részét népségnek-katonaságnak.
Ami a közös vonást, a Fidesz-ellenességet illeti, az megvolna. Kérdés, elég-e ez a választók megnyeréséhez? Ezért ezen túlmenően: „fontos volna reális helyzetértékelést adni például arról, hogy a nem egyszerűen kormányváltó, hanem valóban rendszerkritikus 2010-es választásból mi következik? Úgy, ahogy van, utálják-e a magyarok az elmúlt húsz évüket? Vagy a kép ennél színesebb és csak bizonyos dolgokat szeretnének elvetni? … Nehéz, de nem megválaszolhatatlan kérdések. Már ha felteszik őket.”
Vagyis még nem tették fel? Ehelyett egyetlen nagy kérdés mered fel a mai baloldal horizontján és a válasszal Lakner is adós marad.
Ez pedig az, hogy hol van az a karizmatikus személyiség, aki mögé felsorakozhat a vert seregekből ifjú gárdává újjászületett személyiség, aki mögé felsorakozhat a vert seregekből ifjú gárdává újjászületett baloldal? Bajnai Gordonra vár ez a szerep, csak még a karizmát kellene beszerezni hozzá, mert kérdés, hogy van-e annyi dollár a háznál, hogy pótolhatja az előző miniszterelnöki beiktatásán a közönség soraiban menetelő libák látványát?
Oszkó Péter volt pénzügyminiszternek az a véleménye, hogy Bajnai már nem sokáig halogathatja a választ a baloldal felől nekiszegezett várakozásra. Csakhogy Oszkó szerint „nem igaz, hogy az ellenzéki pártokkal minden rendben van és a választók már csak a nagy demokratikus összefogásra várnak. A választóknak valami új, egy vadonatúj politikai elit kell … elsősorban a bizonytalan tömegek megnyerésén múlik a következő választások végeredménye.”
Ezekkel a bizonytalanokkal pedig a Medián kutatási szerint úgy állunk (Népszabadság, július 23.), hogy a választókorúaknak mindössze negyven százaléka menne el biztosan szavazni. További huszonegynéhány százalék pedig valószínűleg. Ezeknek a többsége ellenzéki lenne, sőt, inkább baloldali ellenzéki. Ők nem nyilatkoznak pártpreferenciáról, hanem a politikusi szimpátia-válaszukból lehet arra következtetni, hogy balfelé hajlanak. Ez a másfél milliós, pártválasztásában bizonytalan, de valószínűleg résztvevő tömeg lenne tehát az, amely végső soron eldöntheti a következő választás eredményét – feltéve, ha az ellenzék sikeresen összefog, és közös jelölteket állít.
A kérdésre sajátos választ ad a Népszabadság egyik karikatúrájának szövege: „Na, de mi van, ha ezzel a koalícióval nem a rajongók tábora egyesül majd, hanem az egymást utálóké?” Hogyan győzhetne az egy táborba került MSZP, LMP, a Gyurcsány-párt és a mindegyiküket egyaránt elvető Milla, 4K, Szolidaritás és a Bajnaitól normális kormányzást remélő, pillanatnyilag még bizonytalan szavazók koalíciója? De vajon akkora-e valójában ez a szép számú gyülekezet, mint amennyinek a különböző matematikai műveletek eredményeként látszik? Vajon egy millás szavazó egyben nem szerepel-e statisztikailag az MSZP vagy az LMP táborában is? Mennyit tesznek ki az ilyenformán adódó átfedések? És mi marad végül?
A legfeltűnőbb azonban a sok okos ember spekulációiban egy hiányosság. Mintha mindannyian elfeledkeztek volna a választójogi törvény által megkövetelt teljesítményről, a valószínű regisztrálási kötelezettségről, és a jelöltállítási szabályokról.
Akár választási szövetségben, akár koalícióban indulnak az ellenzéki pártok, az eredményességhez darabonként öt százalékos küszöböt kell átlépniük. Ha koalícióban indulnak, akkor név szerint mindegyiknek külön el kell érnie az öt százalékot. Márpedig erre pillanatnyilag csak az MSZP és az LMP esélyes, esetleg ha Bajnai külön pártot alapít, annak van még esélye ilyen eredményre. De ezen belül mindegyiknek az induláshoz külön listát kell tudnia állítani a megyék egyharmadában és a listához egyéni jelöltet a kerületek egyharmadában. Vagyis az esélyes, nagyobb pártoknak le kellene mondaniuk a jelölési lehetőségek egy részéről a kisebbek javára, cserében a tőlük várható néhány százalékért. Vagyis a nagyobbak aránylag kevesebb egyéni képviselőt tudnának állítani, mint amennyire külön indulóként számíthatnak. Hol van az a bolond politikus, aki még akár minimális egyéni győzelmi esélyéről is lemond a másik, nála jelentéktelenebb párt javára?
Márpedig ezekben a kérdésekben és még sok egyébben is előre, a választásokat jóval megelőzően dönteni kell majd, a legkülönbözőbb bizonytalan közvélemény-felmérési és valószínűségi feltételezések alapján. Ráadásul az egymást utálók koalíciójában, az egyre inkább közelgő határidők szorításában, miközben még senkinek sincs a leghalványabb sejtelme sem arról, hogy hol késik az éji homályban a karizmatikus vezér.
A találgatók a viszonylag biztos Bajnain kívül valamiféle új, fiatal, ma még ismeretlen Horn Gyulára, Németh Miklósra, Medgyessy Péterre várnak, aki magával ragadja majd a pillanatnyilag gazdátlan választókat.
És mit csinál ezalatt a Fidesz–KDNP? Tehetetlenül várja, hogy legyőzzék?
0 Megjegyzések