Edvard Beneš (Kožlany, 1884. május 28. – Sezimovo Ústí, 1948. szeptember
3.) cseh politikus, Csehszlovákia második, vitatott megítélésű elnöke,
Csehszlovákia létrehozásának legerőteljesebb hirdetője és megvalósítója.
Külpolitikai tevékenysége nagymértékben hozzájárult Magyarország
világháborúkban betöltött szerepének hátrányos megítéléséhez, és a trianoni
békeszerződésben meghatározott területvesztéseihez.
Jómagam, aki a háború után mint a szlovákiai Losonc szülötte – és akkor már a Magyar Külügyminisztérium Pest megyei összekötője a csehszlovák bizottságnál – később megírtam az események történetét, ami a Bereményi Kiadónál jelent meg az Illyés Lapalapítvány támogatásával és Csoóri Sándor előszavával. Éppen ezért az alábbiakban összefoglalhatom, hogy valójában mi is történt 1945-ben és ’46-ban az úgynevezett benesi dekrétumokkal kapcsolatban.
Az előzményekhez hozzátartozik, hogy 1945. május 9-én, a „győzelem ünnepén” Benes így szólalt meg: „…a németek és magyarok túlnyomó részének el kell tőlünk mennie. Ez végérvényes elhatározásunk… Népünk már nem élhet németekkel és magyarokkal közös hazában.” És ugyanígy nyilatkozott a cseh kommunista párt vezetője, Klement Gotwald is, aki kijelentette: „A németeket és a magyarokat megfosztjuk állampolgárságuktól és szigorúan megbüntetjük őket.” Szlovákiában a magyarellenes akcióra már 1945 májusában sor került, amikor is Pozsonyban fél órát adtak a magyar lakosságnak csomagolásra, majd ötven-száz fős csoportokban áthajtották őket a Duna-hídon. Az eseményekről egy szlovák orvosi jelentésben olvashatjuk a következőket: „Ligetfalun a deportáltak a legszükségesebbekkel sem voltak ellátva, öltözékük hiányos, élelmezésük gyenge volt, ami főleg a kisgyermekeknél mutatkozott meg, akikből sokan éhhalálra voltak ítélve.” (Idézet Gustáv Niepel szlovák orvos bizalmas jelentéséből.)
A pozsonyi és ligetfalusi események csak előzményei voltak a magyarok csehországi deportálásának és az úgynevezett lakosságcserének. És miután a nagyhatalmak nem akadályozták meg a magyar lakosság csehországi deportálását, valójában ez a körülmény kényszerítette a magyar kormányt arra, hogy elfogadja a csehszlovák kormány ajánlatát a lakosságcseréről szóló tárgyalásokra. Budapest eredetileg ahhoz a feltételhez szerette volna kötni az egyezmény aláírását, hogy a visszamaradó magyarok kisebbségi jogokat kaphassanak. Csehszlovák részről azonban ezt nem fogadták el. Végül is Gyöngyösi János külügyminiszter 1946. február 27-én minden feltétel nélkül volt kénytelen aláírni a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezményt.
Az egyezmény aláírása után a csehszlovák fél óriási propagandakampányba kezdett Magyarországon, hogy az ott élő szlovákokat áttelepedésre bírja. A propaganda főleg az érzelmekre kívánt hatni. A fő érvek között szerepelt, hogy Csehszlovákia győztes állam és Magyarország mint vesztes, kötelezettségei miatt még évtizedekig súlyos gazdasági körülmények között lesz kénytelen élni. De más érveket is hangoztattak, amelyekről mint a Magyar Külügyminisztérium összekötője a csehszlovák bizottságnál, egy 1946. szeptember 5-i jelentésemben – többek között – ezt írtam: „A csehszlovák propagandisták a legelhagyatottabb falu szlovák lakosságát is elérik és megagitálják. Olyan helyeket, ahová magyar hivatalos részről senki be sem teszi a lábát”. (Ugyanis a magyar összekötőnek csak vonat, autóbusz és kocsifogat áll rendelkezésére, autó nem – a szerk.) Csehszlovák részről propagandájuk legveszélyesebb indoka volt, hogy azokat a szlovákokat, akik nem jelentkeznek, a magyarokkal együtt Szibériába telepítik az oroszok. A visszajelentkező szlovákokat pedig azzal rémítgették, hogy magyar részről politikailag megbízhatatlanoknak minősítik és internálni fogják őket.
A legsúlyosabb csapás akkor érte a csehszlovákiai magyarságot, amikor a moszkvai tárgyalások befejezése (1945. március 31.) után a csehszlovák emigráció vezérkara, elindulva Csehszlovákiába, még út közben megalakította az új kormányt, majd a hivatalos elnöki (benesi) dekrétummal jelképesen átvették a hatalmat Kassán 1945. április 4-én, és másnap kihirdették – Csehszlovákia akkori ideiglenes fővárosában – a 16 fejezetből álló kormányprogramot. Ezek közül főleg a VIII., a XI. és a XV. fejezet tárgyalta a magyarok jövendő jogállását. A VIII. fejezet megvonta a németektől és a magyaroktól állampolgárságukat, a XI. fejezet kimondta a magyar földbirtok elkobzását, a XV. fejezet pedig a nemzetiségi iskolák bezárását. A teljesség kedvéért még a következő jogfosztó intézkedésekre került sor:
– a magyarok vagyonának állami felügyelet alá helyezése;
– a magyar közalkalmazottak elbocsátása, nyugdíjuk megvonása;
– a magyar nyelvhasználat betiltása az egyházi szertartásokon;
– a papok Szlovákiából való kiutasítása;
– a magyar hallgatók kizárása az egyetemekről;
– a magyar kulturális, társadalmi egyesületek feloszlatása, vagyonuk elkobzása;
– a magyarok házaikból, lakásaikból kártérítés nélkül kitehetők;
– a magyarok üzleteinek, műhelyeinek zárgondnokság alá vétele;
– a magyarok bankbetétjeinek befagyasztása;
– közhivatalokban (bíróságon, postán stb.) tilos a magyar nyelvhasználat;
– magyar újság, könyv kiadása tilos;
– magyarnak rádiója nem lehet;
– magyar ember polgári keresetet nem indíthat, vádló nem lehet;
– magyarok közmunkára bármikor, bárhová, bármennyi időre igénybe vehetők, „államérdekből”.
És ilyen előzmények után 1945. május 9-én, a győzelem ünnepén megszólalt Benes: „a németek és magyarok túlnyomó részének el kell tőlünk mennie. Ez végérvényes elhatározásunk… Népünk már nem élhet németekkel és magyarokkal közös hazában.”
A szlovákiai magyarság tízezrei súlyos bántalmakat és veszteségeket szenvedtek az 1946. november 17-i csehországi kitelepítés következtében. A kényszeráttelepítésre, deportálásra kijelölteket Szlovákiából a katonaság és a csendőrség marhavagonokban szállította Csehországba. Akik ellenálltak, azokat megkötözve dobálták a vagonokba. A kijelölt családfőnek magával kellett vinnie feleségét és gyermekeit, sőt még az általa eltartott családtagokat is. Azt is közölték a szerencsétlenekkel, hogy otthonukba többé nem térhetnek vissza. A szállítás –20 fokos fagyban, nyitott teherautókon zajlott és számos halálesethez, tragédiához vezetett. A deportálások óriási riadalmat keltettek a felvidéki magyarok körében. Sokan rémületükben Magyarországra kívántak menekülni. De akik a jeges Dunán keresztül akarták az utat megtenni, azok a folyóban lelték halálukat. Végül, a nemzetközi fórumok segítsége révén a csehszlovák fél 1947. február 23-án beszüntette a magyar családok deportálását. Így is mintegy 60 ezerre becsülhető a Cseh- és Morvaországba deportáltak száma.
Közölnünk kell a lakosságcsere összesített adatait. Eszerint Magyarországra áttelepült 76 616 magyar, míg Szlovákiába került Magyarországról 60 257 szlovák. Ezen kívül több mint 10 ezer volt azoknak a száma, akik már a deportálások idején menekültek át Magyarországra. Ami a lakosságcsere gazdasági és társadalmi arculatát illeti, érdemes megjegyezni, hogy a magyarok hátrahagytak Szlovákiában 160 ezer kataszter hold földet, szemben a szlovák áttelepülők 15 ezer kataszter holdjával. Magyar részről 15 700 ház maradt Szlovákiában, ezzel szemben a szlovák áttelepülők mindössze 4400 házat hagytak maguk után Magyarországon.
Habár a fent közölt tényeket még sok mindennel kiegészíthetném, gondolom, az olvasók különböző korosztályai mindebből is megismerhették azokat a szörnyűségeket, amelyek rázúdultak a felvidéki magyarságra. De mivel a felvidéki magyarság érdekvédelmi szervezete, a Rákóczi Szövetség, amelynek elnöke Halzl József, megalakulásától kezdve jogosan képviseli eme nemzetközösség érdekeit, befejezésül még közölnöm kell az alábbiakat.
Az 1947. évi XVIII. törvény a Párizsi Békeszerződés 29. cikkelyének 3. pontja alapján előírta a Csehszlovákiából áttelepített magyar állampolgárok kárpótlását. E törvény rendelkezései szerint a kárpótlás mikéntjére és végrehajtására záros határidőn belül rendeletet kellett volna a magyar kormánynak hoznia, mivel a fenti békeszerződésben a magyar állam a kárpótlást magára vállalta.
Tekintettel arra, hogy az ezt követő évtizedekben a különböző kárpótlási jogszabályok sorából rendre kimaradt a Csehszlovákiából áttelepített magyar állampolgárok kárpótlása, az Alkotmánybíróság 1996-ban – a sajtóban megjelent panaszos levelek és egyes országgyűlési képviselők szorgalmazása hatására – 37/1996. (IX. 4.) AB sz. határozatában alkotmányos törvénysértést állapított meg és felhívta az Országgyűlést, hogy 1997. július 30-ig tegye meg a szükséges intézkedéseket e mulasztás megszüntetésére.
A kárpótlás tárgyában azonban a mai napig semmiféle intézkedés nem történt, ezért a sokat szenvedett, megalázott, anyagilag kifosztott magyar családok több mint fél évszázaddal e gyászos időszak után végre elégtételt, kárpótlást kell, hogy kapjanak, jóllehet sokan már nincsenek közöttünk, de örököseik – a szüleik által átélt meghurcoltatás miatt is – jogos igazságtételt várnak.
A Benes-dekrétumok történetéről
A meghurcolt szlovákiai magyarságot a mai napig nem kárpótolta az anyaország
Fontos teret szentelt a Magyar Nemzeten kívül a többi újság is annak a
hírnek, amiért „a Szlovák Nemzeti Párt kezdeményezésére – odaát –
egységesen támogatták a benesi dekrétumok sérthetetlenségét és
változatlanságát kimondó határozatot”. Ezért érthető, hogy a magyar
kormányzat éppúgy, mint a politikai sajtó és közvélemény,
felháborodottan utasította vissza ezt az álláspontot.
Jómagam, aki a háború után mint a szlovákiai Losonc szülötte – és akkor már a Magyar Külügyminisztérium Pest megyei összekötője a csehszlovák bizottságnál – később megírtam az események történetét, ami a Bereményi Kiadónál jelent meg az Illyés Lapalapítvány támogatásával és Csoóri Sándor előszavával. Éppen ezért az alábbiakban összefoglalhatom, hogy valójában mi is történt 1945-ben és ’46-ban az úgynevezett benesi dekrétumokkal kapcsolatban.
Az előzményekhez hozzátartozik, hogy 1945. május 9-én, a „győzelem ünnepén” Benes így szólalt meg: „…a németek és magyarok túlnyomó részének el kell tőlünk mennie. Ez végérvényes elhatározásunk… Népünk már nem élhet németekkel és magyarokkal közös hazában.” És ugyanígy nyilatkozott a cseh kommunista párt vezetője, Klement Gotwald is, aki kijelentette: „A németeket és a magyarokat megfosztjuk állampolgárságuktól és szigorúan megbüntetjük őket.” Szlovákiában a magyarellenes akcióra már 1945 májusában sor került, amikor is Pozsonyban fél órát adtak a magyar lakosságnak csomagolásra, majd ötven-száz fős csoportokban áthajtották őket a Duna-hídon. Az eseményekről egy szlovák orvosi jelentésben olvashatjuk a következőket: „Ligetfalun a deportáltak a legszükségesebbekkel sem voltak ellátva, öltözékük hiányos, élelmezésük gyenge volt, ami főleg a kisgyermekeknél mutatkozott meg, akikből sokan éhhalálra voltak ítélve.” (Idézet Gustáv Niepel szlovák orvos bizalmas jelentéséből.)
A pozsonyi és ligetfalusi események csak előzményei voltak a magyarok csehországi deportálásának és az úgynevezett lakosságcserének. És miután a nagyhatalmak nem akadályozták meg a magyar lakosság csehországi deportálását, valójában ez a körülmény kényszerítette a magyar kormányt arra, hogy elfogadja a csehszlovák kormány ajánlatát a lakosságcseréről szóló tárgyalásokra. Budapest eredetileg ahhoz a feltételhez szerette volna kötni az egyezmény aláírását, hogy a visszamaradó magyarok kisebbségi jogokat kaphassanak. Csehszlovák részről azonban ezt nem fogadták el. Végül is Gyöngyösi János külügyminiszter 1946. február 27-én minden feltétel nélkül volt kénytelen aláírni a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezményt.
Az egyezmény aláírása után a csehszlovák fél óriási propagandakampányba kezdett Magyarországon, hogy az ott élő szlovákokat áttelepedésre bírja. A propaganda főleg az érzelmekre kívánt hatni. A fő érvek között szerepelt, hogy Csehszlovákia győztes állam és Magyarország mint vesztes, kötelezettségei miatt még évtizedekig súlyos gazdasági körülmények között lesz kénytelen élni. De más érveket is hangoztattak, amelyekről mint a Magyar Külügyminisztérium összekötője a csehszlovák bizottságnál, egy 1946. szeptember 5-i jelentésemben – többek között – ezt írtam: „A csehszlovák propagandisták a legelhagyatottabb falu szlovák lakosságát is elérik és megagitálják. Olyan helyeket, ahová magyar hivatalos részről senki be sem teszi a lábát”. (Ugyanis a magyar összekötőnek csak vonat, autóbusz és kocsifogat áll rendelkezésére, autó nem – a szerk.) Csehszlovák részről propagandájuk legveszélyesebb indoka volt, hogy azokat a szlovákokat, akik nem jelentkeznek, a magyarokkal együtt Szibériába telepítik az oroszok. A visszajelentkező szlovákokat pedig azzal rémítgették, hogy magyar részről politikailag megbízhatatlanoknak minősítik és internálni fogják őket.
A legsúlyosabb csapás akkor érte a csehszlovákiai magyarságot, amikor a moszkvai tárgyalások befejezése (1945. március 31.) után a csehszlovák emigráció vezérkara, elindulva Csehszlovákiába, még út közben megalakította az új kormányt, majd a hivatalos elnöki (benesi) dekrétummal jelképesen átvették a hatalmat Kassán 1945. április 4-én, és másnap kihirdették – Csehszlovákia akkori ideiglenes fővárosában – a 16 fejezetből álló kormányprogramot. Ezek közül főleg a VIII., a XI. és a XV. fejezet tárgyalta a magyarok jövendő jogállását. A VIII. fejezet megvonta a németektől és a magyaroktól állampolgárságukat, a XI. fejezet kimondta a magyar földbirtok elkobzását, a XV. fejezet pedig a nemzetiségi iskolák bezárását. A teljesség kedvéért még a következő jogfosztó intézkedésekre került sor:
– a magyarok vagyonának állami felügyelet alá helyezése;
– a magyar közalkalmazottak elbocsátása, nyugdíjuk megvonása;
– a magyar nyelvhasználat betiltása az egyházi szertartásokon;
– a papok Szlovákiából való kiutasítása;
– a magyar hallgatók kizárása az egyetemekről;
– a magyar kulturális, társadalmi egyesületek feloszlatása, vagyonuk elkobzása;
– a magyarok házaikból, lakásaikból kártérítés nélkül kitehetők;
– a magyarok üzleteinek, műhelyeinek zárgondnokság alá vétele;
– a magyarok bankbetétjeinek befagyasztása;
– közhivatalokban (bíróságon, postán stb.) tilos a magyar nyelvhasználat;
– magyar újság, könyv kiadása tilos;
– magyarnak rádiója nem lehet;
– magyar ember polgári keresetet nem indíthat, vádló nem lehet;
– magyarok közmunkára bármikor, bárhová, bármennyi időre igénybe vehetők, „államérdekből”.
És ilyen előzmények után 1945. május 9-én, a győzelem ünnepén megszólalt Benes: „a németek és magyarok túlnyomó részének el kell tőlünk mennie. Ez végérvényes elhatározásunk… Népünk már nem élhet németekkel és magyarokkal közös hazában.”
A szlovákiai magyarság tízezrei súlyos bántalmakat és veszteségeket szenvedtek az 1946. november 17-i csehországi kitelepítés következtében. A kényszeráttelepítésre, deportálásra kijelölteket Szlovákiából a katonaság és a csendőrség marhavagonokban szállította Csehországba. Akik ellenálltak, azokat megkötözve dobálták a vagonokba. A kijelölt családfőnek magával kellett vinnie feleségét és gyermekeit, sőt még az általa eltartott családtagokat is. Azt is közölték a szerencsétlenekkel, hogy otthonukba többé nem térhetnek vissza. A szállítás –20 fokos fagyban, nyitott teherautókon zajlott és számos halálesethez, tragédiához vezetett. A deportálások óriási riadalmat keltettek a felvidéki magyarok körében. Sokan rémületükben Magyarországra kívántak menekülni. De akik a jeges Dunán keresztül akarták az utat megtenni, azok a folyóban lelték halálukat. Végül, a nemzetközi fórumok segítsége révén a csehszlovák fél 1947. február 23-án beszüntette a magyar családok deportálását. Így is mintegy 60 ezerre becsülhető a Cseh- és Morvaországba deportáltak száma.
Közölnünk kell a lakosságcsere összesített adatait. Eszerint Magyarországra áttelepült 76 616 magyar, míg Szlovákiába került Magyarországról 60 257 szlovák. Ezen kívül több mint 10 ezer volt azoknak a száma, akik már a deportálások idején menekültek át Magyarországra. Ami a lakosságcsere gazdasági és társadalmi arculatát illeti, érdemes megjegyezni, hogy a magyarok hátrahagytak Szlovákiában 160 ezer kataszter hold földet, szemben a szlovák áttelepülők 15 ezer kataszter holdjával. Magyar részről 15 700 ház maradt Szlovákiában, ezzel szemben a szlovák áttelepülők mindössze 4400 házat hagytak maguk után Magyarországon.
Habár a fent közölt tényeket még sok mindennel kiegészíthetném, gondolom, az olvasók különböző korosztályai mindebből is megismerhették azokat a szörnyűségeket, amelyek rázúdultak a felvidéki magyarságra. De mivel a felvidéki magyarság érdekvédelmi szervezete, a Rákóczi Szövetség, amelynek elnöke Halzl József, megalakulásától kezdve jogosan képviseli eme nemzetközösség érdekeit, befejezésül még közölnöm kell az alábbiakat.
Az 1947. évi XVIII. törvény a Párizsi Békeszerződés 29. cikkelyének 3. pontja alapján előírta a Csehszlovákiából áttelepített magyar állampolgárok kárpótlását. E törvény rendelkezései szerint a kárpótlás mikéntjére és végrehajtására záros határidőn belül rendeletet kellett volna a magyar kormánynak hoznia, mivel a fenti békeszerződésben a magyar állam a kárpótlást magára vállalta.
Tekintettel arra, hogy az ezt követő évtizedekben a különböző kárpótlási jogszabályok sorából rendre kimaradt a Csehszlovákiából áttelepített magyar állampolgárok kárpótlása, az Alkotmánybíróság 1996-ban – a sajtóban megjelent panaszos levelek és egyes országgyűlési képviselők szorgalmazása hatására – 37/1996. (IX. 4.) AB sz. határozatában alkotmányos törvénysértést állapított meg és felhívta az Országgyűlést, hogy 1997. július 30-ig tegye meg a szükséges intézkedéseket e mulasztás megszüntetésére.
A kárpótlás tárgyában azonban a mai napig semmiféle intézkedés nem történt, ezért a sokat szenvedett, megalázott, anyagilag kifosztott magyar családok több mint fél évszázaddal e gyászos időszak után végre elégtételt, kárpótlást kell, hogy kapjanak, jóllehet sokan már nincsenek közöttünk, de örököseik – a szüleik által átélt meghurcoltatás miatt is – jogos igazságtételt várnak.
Vigh Károly
A szerző történész, újságíró
0 Megjegyzések