A negyven éves pusztai vándorlása alatt, az Ígéretföldje felé tartó nép bizonyos mértékig egymásra figyelt, vigyázott, összeszokott. Kánaán földjének elfoglalása idején közösen küzdöttek, majd annak felosztását elintézték törzsi alapon. Az új hazájukban viszont sok kihívással találkoztak: széttelepülve nem érzik a közösség megtartó, segítő erejét, nehézséget jelent az életmódváltás. Kihívást jelentett a pásztorkodó, nomád életformáról rátérni a helyhez kötött, részben földműves életmódra. Az Istennel megélt gazdag és gondtalan múlt, amikor Isten különös gondoskodását élvezték – most őket kísérti. A jelen és önálló élet szokatlan számukra, a jövő pedig ismeretlen és az átmenet nem szembetűnő. Környezetükben új népekkel, vallásokkal és bálványimádással találkoztak.

Isten és Mózes akaratából, Józsue az új vezető világosan tudja, hogy a nép igazi feladata Isten szolgálat, értékek közvetítése kell, hogy legyen. Mindezt neki egyedül tudni és eszerint élni nem elég, hanem ezt a jövőképet - víziót - mindenkinek ismernie és vállalnia kell. (Előbb-utóbb, de nagykorúvá kell érniük az Isten mellett, mint a gyerekeknek a szülők mellett.) Vízió, jövőkép nélkül elvész a nép!

E nép rendkívüli küldetése előzmények nélkül jött létre, mivel ez az egység sem politikai, sem nemzeti, hanem hitbeli és vallásos jellegű. Isten törvényeihez kell igazítsák életüket, hogy mindennapjuk Istenszolgálat legyen. Akkor életükben fokozatosan kibontakozik és beteljesülnek Isten ígéretei, feltárulnak az Úr útjai. A célok tisztázása végett, Józsue amolyan országgyűlés félét hívott össze, melynek célja, hogy egységes keretet, szervezetet adjanak életüknek, s ha a körülmények úgy hozzák, akkor kölcsönösen segítsék egymást. Ennek az óhajtott egységnek egyetlen biztos alapja van, az őket meghívó és a Sinai hegyen velük szövetséget kötő Istenben való hit. Józsue ezért a nép véneit, vezéreit, bíráit, tisztségviselőit az Úr színe előtt felszólítja: Ha nem akartok az Úrnak szolgálni, válasszatok most, kinek akartok szolgálni: az ősmúltat jelentő Mezopotámiai isteneknek vagy a még itt lakó amoriták isteneinek? (Józs 24,1-2a. 15-17,18b)

A nép mielőtt válaszolna, Józsue hitvallást tesz családja nevében: „Mi, én és házam népe az Úrnak szolgálunk.” A család egysége az Úrban gyökerezik (Ef 5,21-32). A nép józanságára jellemző, hogy távol tartja magát a hűtlenségtől. Hűsége tényeken nyugszik. Felidézik: az Úristen vezetett ki Egyiptomból, csodákat művelt, oltalmazott az egész úton, ahol átvonultunk. Ezután a nép megújítja szövetségét: „Mi is az Úrnak akarunk hát szolgálni, ő a mi Istenünk.” E hitvallás tudatosítása hozzájárult a mindennapi állhatatossághoz és alapja lett Izrael elkövetkező évszázadainak. Isten az ember lelki fejlődésének bizonyos szintjén újabb döntés elé állította népét. Ez az idők teljében megtörtént, amikor a világba küldte Szent Fiát, hogy általa életünk legyen és bőségben legyen. Ma Ő teszi fel ezt a kérdést: „Ti is el akartok menni?” (Jn 6,60-69) Péterrel válaszolom: Uram, kihez menjünk?  Az örök élet igéi nálad vannak
„Tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje!” Jn 6,69