Sajátos másodvirágzásnak lehetünk tanúi, olyan másodvirágzásnak, amelyet elsőrendű „vegetációs időszakként" értékelhet a szemlélő.
http://www.licium.hu/ - Erdei Sándor költői, illetve Kádár Nagy Lajos festészeti tevékenysége kapcsán állítottuk fel ezt a növénytanból csent párhuzamot, s e két művészi vonulat az utóbbi időkben együtt halad: a két alkotónak az idén jelent meg a második közös könyve, Gyönyörködő madár címmel.
Erdei Sándor utóbbi munkásságát (mely immár sorozatban a negyedik kötetben válik kézzelfoghatóvá) azért merészeljük másodvirágzásnak titulálni, mert a költő - ahogyan Bényei József is utal rá a második verseskötet (Ajándék csend, 2011) előszavában - kétszer született: írásművészetének kezdetektől fogva fontos tényezője volt a líra, ám később, a főhivatású hírlapírói-szerkesztői évek alatt szunnyadozott e hang, hogy aztán, néhány esztendővel ezelőtt, újra előtörjön, s Erdei Sándornak azok a versei, melyek önálló köteteknek tekinthető formában láttak napvilágot, e mostani, második poétai életében születtek. Ezért mondjuk, hogy ez a másodvirágzás látszik inkább a fő vegetációs szakasznak. Kádár Nagy Lajost pedig, befogadói tekintetünkkel, hasonlóképp, azért csatolhatjuk e párhuzamhoz, mert ugyan az Ebesen élő nyugalmazott építészmérnök már évtizedek óta foglalkozik autonóm képzőművészettel, különféle műfajokban, ám önálló festészeti tárlatokon - az életpályája későbbi szakaszában, az „organikus absztrakció" jegyében fogant képeivel - csak az elmúlt öt évben ismerhettük meg.
Erdei Sándor lírája az újabb alkotói életében mindig is képzőművészettel karöltve tenyészett, hol illusztrált kötet formájában, hol pedig képek és versek párbeszédeként (az első két, Hit és türelem, illetve Ajándék csend című kötetben Komiszár Jánossal munkálkodtak együtt, utóbb pedig - Boldog kiáltozás; Gyönyörködő madár - Kádár Nagy Lajossal születtek közös „szó-virágok").
Örök kérdése a művészetelméletnek, illetve a befogadói gyakorlatnak: mennyire van szüksége egy határozott, sajátos festői (vagy épp zenei) világnak arra, hogy mondanivalóját megpróbáljuk szavakra lefordítani, mondatokkal társítani - azt, amit épp azért kellett képben (vagy zenei hangban) megformálnia az alkotónak, mert az az irodalom nyelvén lehetetlennek tűnik. (Vesd össze a Debussynek tulajdonított mondással: „A zene ott kezdődik, ahol a szó hatalma véget ér.")
Más értő a fülolajt választotta
Teóriák ide vagy oda, a termés köszöni, jól van, íme, előttünk áll (s csöppet sem hagyományok híján). Részben a festmények által meghatározott tematika által is irányítva, jórészt a tájélmény, a bölcselkedés, az erkölcsi álláspont, az elmúlás szói, vagy épp a verselés mikéntjét illető töprengések vonulnak végig e kötet költeményein. „Elefánt avagy molekulaparány, addig furakszik, míg fénysugárra lel" (A nap felé), „Támad bősz viharunk, vesszei sújtanak" (Vihar készül), „nőcsődítő, kárörömös tincsgyomlálás" (Bukolika), „ahol épp állsz, ott a világ közepe" (A világ közepe) - képek, s a nyomukban gondolatok, érzések; festmény és festmény után, ahogy a vizuális világ ihleti. Olykor az élet végezetét vetítik elő a látottak, s foglaltatnak mélázó, lágy szépségű sorokba: „(...) Szent Mihály lován / kivánszorognak velünk a tépei útfélen a porban (...) megkenik a csizmánk szárát" (Temetői nóta), „S elbomlik a tested, e jó földi sátor" („Még nyílnak a völgyben..."). Máskor az Istent (világmagyarázatot, -elvet, -rendet...) kereső reflexiók mellett magasodik elő a meglett hívő ember szilárd, ám feszülő krédója: „én elhívott vendég vagyok / Isten tornyos, fehér falú házában" „én bárányszelídséget fogadtam / egy hegyibeszéd-mondónak" „... nekem tilos, nekem nem szabad" (Nekem tilos). Esetenként a festett világtól erősebben tovarugaszkodva, a poétai mondandó a költészet mívelésének saját mezején, saját törvényei körül tanyázik le, vagy épp szökken talpra: „Más értő a fülolajt választotta" (A legszebb szavak); „Zönögjünk tamil műfaj-fuvatagot? // Vagy ötöljünk tájidegen makámát" (Formák harca); „A fájást nem lehet megtakarítani" (Kuckóba vágyva); „... ez kell a költőnek, meghurcolás, gálya (...) akkor tud szépen dallani", „lustán »némálkodik« / ha kisámfázta belsejét az abrak" (Kínkeserves sors).
Beledöglünk ebbe még
Külön fejezetcím - Glosszák - alatt szerepelteti a szerző a közérzeti besugárzottságú, vagy épp költői játékként, szerepjátszásként, esetleg rímes bagatellekként született darabokat, elhatárolva e vonulatot, mint ahogyan azt korábban is tette. Többen úgy vélik, kockázatos a közírói látásmód lírai alkalmazása: elképzelhető, hogy izgalmas kalandot eredményez, de fordítva is elsülhet, amennyiben az időszerűség miatt esetlegességbe visz. Erdeinél azonban a publicista-parafrazeáló tekintet jó érzékkel társul a lírai kifejezésmóddal, sajátos ízét adva munkásságának, végig is vonulva azon; e nagy hagyományú költői játékban egyedi hanggal képviselve magát. Sokáig ízlelgethetünk egy-egy eltalált nevet (Zakó Márkus, báró Kérész), megtudhatjuk, hogy a lírai alany, akiben a „fejtetőcsakráig ér, forrong" a szkepticimus, hogyan bánt el végül a kopasz tőkésekkel, illetve, hogy miképpen vigyáz gidres-gödrös falurészek páriáira a demokrácia.
Visszaragyog a tájra
Mint említettük, saját szóhasználatában Kádár Nagy Lajos az organikus absztrakció kifejezéssel illeti festészetét. Óvatlan közelítésben azt mondhatjuk, a kötetben bemutatott alkotásokban ez akképpen is tetten érhető: e piktúra nem a madárról szól elsősorban, hanem a gyönyörködésről (tekintve most akár a kötetcímadó festmény példáját).
Szembeszökően elsősorban a természet struktúráival találkozunk a képeken, s jellemzően nem a maga teljes konkrétságában, hanem olykor a molekularitás felé mutató lebontásban, gyakran diffúz, olykor fraktálszerű szerkezetben. Mint ahogy a kristályokban az anyag belső rendezettsége kívülről is megmutatkozik, úgy ül ki a belső világ Kádár Nagy Lajos festményein a formák szövedékére. Máskor pedig éles vonalakkal határolt alakzatok szerepelnek kompozíciós tényezőkként, ám mindvégig metafizikus színnel-fénnyel telítve, egyedi összhangot teremtve a szigorú, mértani formák, valamint a színek, árnyalatok, átmenetek világa közt. Kádár Nagy festészetében jelentős szerepet kap a növényiség is mint archetípus - az organikus absztrakcióval fogalmilag is rokon mezőben létezve. (Vitéz Ferenc a kötet előszavául citált kiállításmegnyitó beszédében behatóbban is rámutat a festő virág-világának létmódjára, összefüggéseire.)
Meditatív ereje által a Kádár Nagy Lajos-i gyönyörködés-gyönyörködtetés törvényszerűen „megemeli" a szemlélőt, és - a környezet, a vizsgált, megfigyelt dolgok megvilágításával - magasabb (vagy, ahogy vesszük: mélyebb) dimenziókba helyezi. Mondhatni, megtiszteltetve érezheti magát az a világ, amelyet ilyen színekkel és vonásokkal festenek - ahogyan az alkotó elme visszaragyog a tájra, és izzásba hozza.
Szavakon túlra vezető
Termékeny vagy meddő, üdvös vagy kárhozott erőfeszítés-e egy ilyen festői világot verselő szókkal, gesztusokkal megpróbálni újraalkotni vagy kommentálni? - vezet vissza minket korábban feltett kérdésünkhöz maga a költő, olykor nyíltan is hangot adva annak, hogy érzi jelen feladata egyedi nehézségét: „szokatlan színeid színvakságba hoznak... vers helyett firkálok ferde klapanciát" (Vörös tetők).
A találkozás azonban több ponton is szerencsésnek mondható. Ahogy a költői én jelzi, nem neki való a mindennapiság (Csak a halál...), s visszavetítve a kötetre, Erdei Sándor poézisa és Kádár Nagy Lajos festészete ilyenformán stílusos egymásratalálást élhet át: a „lényemnek tetsző hasvallásos fesztek" itt most a művészi gyönyörködtetés bőségében is realizálódhatnak.
A színek, formák, hangulatok burjánzása sajátos Nagy László-i világot tár elénk, s ehhez társul Erdei költészetének szintén Nagy László-i vonásokat idéző kettőssége: egyszerre munkálkodik benne a népi-archaikus-régimagyar-klasszicizáló vonulat és egyszerre a harmadik évezredi modernség-utániság, csakúgy, mint súlyos málha és virtuóz játékosság. Az elharapózó látszatvilággal szembeforduló, tudatosan dacoló, akár a korszerűtlenség vádját is a fejére vonó, ugyanakkor a kortárs nyelvezetben és gondolkodásban mégis eligazodó ember pozíciójából szólva - ahogyan aszklepiadészi strófában, szonettben veti meg lábát az új elmállással szemben...
Kádár Nagy festészete úgyszintén sajátosan kétarcú, abban a tekintetben, hogy erősen lírai kisugárzású, egyúttal azonban messze a szavakon túlra vezet. És, paradox módon, e kötetben az írót és festőt az is összekapcsolja, ami szétválasztja: ez az erőteljes és saját törvényei mentén örvénylő piktúra mintha nehezen engedne magán fogást a szónak, lerázná magáról a mondatfűzés jármát, levetné a szóformáló kezek szorítását. Hogy aztán költő és festő műve külön-külön, autonóm módon is létező termésként álljon az olvasó, szemlélő elé - egyazon kötetben.
Kádár Nagy Lajos – Erdei Sándor: Gyönyörködő madár. Erdei Sándor versei, Kádár Nagy Lajos festményei. Debrecen, 2012, Ethnica Kiadás. (A kötetben szereplő reprodukciók Horváth Katalin és Andics Árpád fotóművészek felvételei.)
Az írás megjelent a Szókimondó c. kulturális folyóirat (Hajdúszoboszló) 2012. nyári, összevont számában.
A képen Kádár Nagy Lajos Kavargó álom c. festménye.
http://www.licium.hu/ - Erdei Sándor költői, illetve Kádár Nagy Lajos festészeti tevékenysége kapcsán állítottuk fel ezt a növénytanból csent párhuzamot, s e két művészi vonulat az utóbbi időkben együtt halad: a két alkotónak az idén jelent meg a második közös könyve, Gyönyörködő madár címmel.
Erdei Sándor utóbbi munkásságát (mely immár sorozatban a negyedik kötetben válik kézzelfoghatóvá) azért merészeljük másodvirágzásnak titulálni, mert a költő - ahogyan Bényei József is utal rá a második verseskötet (Ajándék csend, 2011) előszavában - kétszer született: írásművészetének kezdetektől fogva fontos tényezője volt a líra, ám később, a főhivatású hírlapírói-szerkesztői évek alatt szunnyadozott e hang, hogy aztán, néhány esztendővel ezelőtt, újra előtörjön, s Erdei Sándornak azok a versei, melyek önálló köteteknek tekinthető formában láttak napvilágot, e mostani, második poétai életében születtek. Ezért mondjuk, hogy ez a másodvirágzás látszik inkább a fő vegetációs szakasznak. Kádár Nagy Lajost pedig, befogadói tekintetünkkel, hasonlóképp, azért csatolhatjuk e párhuzamhoz, mert ugyan az Ebesen élő nyugalmazott építészmérnök már évtizedek óta foglalkozik autonóm képzőművészettel, különféle műfajokban, ám önálló festészeti tárlatokon - az életpályája későbbi szakaszában, az „organikus absztrakció" jegyében fogant képeivel - csak az elmúlt öt évben ismerhettük meg.
Erdei Sándor lírája az újabb alkotói életében mindig is képzőművészettel karöltve tenyészett, hol illusztrált kötet formájában, hol pedig képek és versek párbeszédeként (az első két, Hit és türelem, illetve Ajándék csend című kötetben Komiszár Jánossal munkálkodtak együtt, utóbb pedig - Boldog kiáltozás; Gyönyörködő madár - Kádár Nagy Lajossal születtek közös „szó-virágok").
Örök kérdése a művészetelméletnek, illetve a befogadói gyakorlatnak: mennyire van szüksége egy határozott, sajátos festői (vagy épp zenei) világnak arra, hogy mondanivalóját megpróbáljuk szavakra lefordítani, mondatokkal társítani - azt, amit épp azért kellett képben (vagy zenei hangban) megformálnia az alkotónak, mert az az irodalom nyelvén lehetetlennek tűnik. (Vesd össze a Debussynek tulajdonított mondással: „A zene ott kezdődik, ahol a szó hatalma véget ér.")
Más értő a fülolajt választotta
Teóriák ide vagy oda, a termés köszöni, jól van, íme, előttünk áll (s csöppet sem hagyományok híján). Részben a festmények által meghatározott tematika által is irányítva, jórészt a tájélmény, a bölcselkedés, az erkölcsi álláspont, az elmúlás szói, vagy épp a verselés mikéntjét illető töprengések vonulnak végig e kötet költeményein. „Elefánt avagy molekulaparány, addig furakszik, míg fénysugárra lel" (A nap felé), „Támad bősz viharunk, vesszei sújtanak" (Vihar készül), „nőcsődítő, kárörömös tincsgyomlálás" (Bukolika), „ahol épp állsz, ott a világ közepe" (A világ közepe) - képek, s a nyomukban gondolatok, érzések; festmény és festmény után, ahogy a vizuális világ ihleti. Olykor az élet végezetét vetítik elő a látottak, s foglaltatnak mélázó, lágy szépségű sorokba: „(...) Szent Mihály lován / kivánszorognak velünk a tépei útfélen a porban (...) megkenik a csizmánk szárát" (Temetői nóta), „S elbomlik a tested, e jó földi sátor" („Még nyílnak a völgyben..."). Máskor az Istent (világmagyarázatot, -elvet, -rendet...) kereső reflexiók mellett magasodik elő a meglett hívő ember szilárd, ám feszülő krédója: „én elhívott vendég vagyok / Isten tornyos, fehér falú házában" „én bárányszelídséget fogadtam / egy hegyibeszéd-mondónak" „... nekem tilos, nekem nem szabad" (Nekem tilos). Esetenként a festett világtól erősebben tovarugaszkodva, a poétai mondandó a költészet mívelésének saját mezején, saját törvényei körül tanyázik le, vagy épp szökken talpra: „Más értő a fülolajt választotta" (A legszebb szavak); „Zönögjünk tamil műfaj-fuvatagot? // Vagy ötöljünk tájidegen makámát" (Formák harca); „A fájást nem lehet megtakarítani" (Kuckóba vágyva); „... ez kell a költőnek, meghurcolás, gálya (...) akkor tud szépen dallani", „lustán »némálkodik« / ha kisámfázta belsejét az abrak" (Kínkeserves sors).
Beledöglünk ebbe még
Külön fejezetcím - Glosszák - alatt szerepelteti a szerző a közérzeti besugárzottságú, vagy épp költői játékként, szerepjátszásként, esetleg rímes bagatellekként született darabokat, elhatárolva e vonulatot, mint ahogyan azt korábban is tette. Többen úgy vélik, kockázatos a közírói látásmód lírai alkalmazása: elképzelhető, hogy izgalmas kalandot eredményez, de fordítva is elsülhet, amennyiben az időszerűség miatt esetlegességbe visz. Erdeinél azonban a publicista-parafrazeáló tekintet jó érzékkel társul a lírai kifejezésmóddal, sajátos ízét adva munkásságának, végig is vonulva azon; e nagy hagyományú költői játékban egyedi hanggal képviselve magát. Sokáig ízlelgethetünk egy-egy eltalált nevet (Zakó Márkus, báró Kérész), megtudhatjuk, hogy a lírai alany, akiben a „fejtetőcsakráig ér, forrong" a szkepticimus, hogyan bánt el végül a kopasz tőkésekkel, illetve, hogy miképpen vigyáz gidres-gödrös falurészek páriáira a demokrácia.
Visszaragyog a tájra
Mint említettük, saját szóhasználatában Kádár Nagy Lajos az organikus absztrakció kifejezéssel illeti festészetét. Óvatlan közelítésben azt mondhatjuk, a kötetben bemutatott alkotásokban ez akképpen is tetten érhető: e piktúra nem a madárról szól elsősorban, hanem a gyönyörködésről (tekintve most akár a kötetcímadó festmény példáját).
Szembeszökően elsősorban a természet struktúráival találkozunk a képeken, s jellemzően nem a maga teljes konkrétságában, hanem olykor a molekularitás felé mutató lebontásban, gyakran diffúz, olykor fraktálszerű szerkezetben. Mint ahogy a kristályokban az anyag belső rendezettsége kívülről is megmutatkozik, úgy ül ki a belső világ Kádár Nagy Lajos festményein a formák szövedékére. Máskor pedig éles vonalakkal határolt alakzatok szerepelnek kompozíciós tényezőkként, ám mindvégig metafizikus színnel-fénnyel telítve, egyedi összhangot teremtve a szigorú, mértani formák, valamint a színek, árnyalatok, átmenetek világa közt. Kádár Nagy festészetében jelentős szerepet kap a növényiség is mint archetípus - az organikus absztrakcióval fogalmilag is rokon mezőben létezve. (Vitéz Ferenc a kötet előszavául citált kiállításmegnyitó beszédében behatóbban is rámutat a festő virág-világának létmódjára, összefüggéseire.)
Meditatív ereje által a Kádár Nagy Lajos-i gyönyörködés-gyönyörködtetés törvényszerűen „megemeli" a szemlélőt, és - a környezet, a vizsgált, megfigyelt dolgok megvilágításával - magasabb (vagy, ahogy vesszük: mélyebb) dimenziókba helyezi. Mondhatni, megtiszteltetve érezheti magát az a világ, amelyet ilyen színekkel és vonásokkal festenek - ahogyan az alkotó elme visszaragyog a tájra, és izzásba hozza.
Szavakon túlra vezető
Termékeny vagy meddő, üdvös vagy kárhozott erőfeszítés-e egy ilyen festői világot verselő szókkal, gesztusokkal megpróbálni újraalkotni vagy kommentálni? - vezet vissza minket korábban feltett kérdésünkhöz maga a költő, olykor nyíltan is hangot adva annak, hogy érzi jelen feladata egyedi nehézségét: „szokatlan színeid színvakságba hoznak... vers helyett firkálok ferde klapanciát" (Vörös tetők).
A találkozás azonban több ponton is szerencsésnek mondható. Ahogy a költői én jelzi, nem neki való a mindennapiság (Csak a halál...), s visszavetítve a kötetre, Erdei Sándor poézisa és Kádár Nagy Lajos festészete ilyenformán stílusos egymásratalálást élhet át: a „lényemnek tetsző hasvallásos fesztek" itt most a művészi gyönyörködtetés bőségében is realizálódhatnak.
A színek, formák, hangulatok burjánzása sajátos Nagy László-i világot tár elénk, s ehhez társul Erdei költészetének szintén Nagy László-i vonásokat idéző kettőssége: egyszerre munkálkodik benne a népi-archaikus-régimagyar-klasszicizáló vonulat és egyszerre a harmadik évezredi modernség-utániság, csakúgy, mint súlyos málha és virtuóz játékosság. Az elharapózó látszatvilággal szembeforduló, tudatosan dacoló, akár a korszerűtlenség vádját is a fejére vonó, ugyanakkor a kortárs nyelvezetben és gondolkodásban mégis eligazodó ember pozíciójából szólva - ahogyan aszklepiadészi strófában, szonettben veti meg lábát az új elmállással szemben...
Kádár Nagy festészete úgyszintén sajátosan kétarcú, abban a tekintetben, hogy erősen lírai kisugárzású, egyúttal azonban messze a szavakon túlra vezet. És, paradox módon, e kötetben az írót és festőt az is összekapcsolja, ami szétválasztja: ez az erőteljes és saját törvényei mentén örvénylő piktúra mintha nehezen engedne magán fogást a szónak, lerázná magáról a mondatfűzés jármát, levetné a szóformáló kezek szorítását. Hogy aztán költő és festő műve külön-külön, autonóm módon is létező termésként álljon az olvasó, szemlélő elé - egyazon kötetben.
Kádár Nagy Lajos – Erdei Sándor: Gyönyörködő madár. Erdei Sándor versei, Kádár Nagy Lajos festményei. Debrecen, 2012, Ethnica Kiadás. (A kötetben szereplő reprodukciók Horváth Katalin és Andics Árpád fotóművészek felvételei.)
Az írás megjelent a Szókimondó c. kulturális folyóirat (Hajdúszoboszló) 2012. nyári, összevont számában.
A képen Kádár Nagy Lajos Kavargó álom c. festménye.
Fábián György
0 Megjegyzések