Miért mondják, hogy a szerelem butít? Nézzünk egy teljesen átlagos szituációt: a szerelmesek vitatkoznak. 

www.licium.hu - Így kezdődik: A nő arcvonásai megkeményednek, az ajka lefelé görbül és hallgat. A férfi úgy fél óra múlva arra lesz figyelmes, hogy hallja a saját gondolatait. Ennek megörül, ám néhány perc elteltével megfoghatatlan balsejtelem lesz úrrá rajta. Ösztönösen teszi fel a kérdést: „Mi a baj?". A válasz kicsit gyorsabban és durcásabban hangzik, mint máskor. Valahogy olyanképpen mintha a szeretett hölgy csak arra a pillanatra várt volna, amikor végre kimondhatja: „semmi."

Aztán eltelik valamennyi idő - kinél mennyi, nálam úgy 43 másodperc -, és elkezdődik a visszaszámlálás. Azt nem tudni, hogy a tíz, kilenc, nyolc, hét és a többi, milyen verbális kódokban realizálódik. Nehéz megmondani, hogy mikor járunk a hétnél és mikor a háromnál, mert lehet, hogy ami tegnap még alig pislogó kilences volt, mára már bozóttűz kettessé nőtte ki magát. Annyi azonban bizonyos, hogy a zéró szerelem nyelven valahogy így hangzik: „Hagyjuk, nem akarok megint veszekedni!"

Amikor ez a mondat elhagyja az egyik fél száját, rendszerint robban a bomba. Hogy miért? Nos, ennek számos oka van. Csak néhány példát: 1. Hah! még hogy te nem akarsz?!; 2. Persze, mert inkább söröznél a haverokkal, meg meccset néznél, és holnap délben másznál ki az ágyból, de akkor is csak azért, hogy kaját követelj / sértetten elvonulnál a barátnődhöz, hogy kibeszéljetek valami nyálas film közben, utána meg mehetnék érted, mert félsz a sötétben; 3. Mert nem bírod elviselni, ha nincs igazad!; 4. Ez az sértődj meg! Mert neked lehet!; 5. De én igen! ... stb. a végtelenségig.

Mit csinál ilyenkor az ember? Tanúbizonyságot tesz határozottságáról és remek kombinatív készségéről. Sőt, a vita hevében még a legszkeptikusabbak is képesek lesznek jövendőmondásra és/vagy gondolatolvasásra.

Szerintem már ez is szép teljesítmény egy átlagembertől, de ez még csak a kezdet. Nem is értem, hogy a minisztériumnak miért nem jutott még az eszébe, hogy vitatkozó szerelmeseket alkalmazzon. Ők ugyanis nagyon sokat tudnak az emberi jogokról („Nehogy már ne legyen jogom ahhoz ..."), az etikai szabályokról („Ilyet egyszerűen nem csinál az ember a másikkal!"), a közlekedésről („Akkor menjél! Ki tart vissza?") és még élő hazugságvizsgálók is („Látom a szemedben, hogy nem mondasz igazat.").

Kulturális szempontból is kétségkívül termékeny a szerelmi civódás. Azt, hogy mindenkiben megbújik egy nyelvi lektor, nem is sejtenénk enélkül. Pedig így van. Ha például az egyik azt mondja, hogy „Most őszintén mondd meg...", a másik rögtön észreveszi a nyelvi felesleget.

Miért most? És miért őszintén? - tűnődik, majd nekiszegezi a fecsegőnek a kérdést: „Eddig talán hazudtam?". Mire a másik felháborodottan felkiált: „Nem ezt mondtam!".

Ezután többnyire egy-két költői kép következik, mely valamilyen rejtélyes oknál fogva kapcsolódik a lovakhoz („Most nyeregben érzed magad, mi?" vagy „Jó, jó lovagolj csak a szavakon."). Tessék! Még a kulturális örökségünket is ápoljuk, hiszen valahol a szívünk mélyén lovasnemzet vagyunk. Kalandozó kentaurok! Erre emlékeztet az, ahogyan szeretünk. (Makacsul és tüzesen.) Lehet, hogy a szerelem nem is butít, csupán felszínre hozza a szunnyadó ősi ösztönöket? 

Szabó Bianka