Egy szívemhez közel álló ember egyszer azt mondta, a csillagok felé rögös út vezet... Ama fénylő csillagok. Azok a messzeségben tűnődő kicsiny gyertyalángok, melyekről úgy gondoljuk, elérni sohasem leszünk képesek.

licium.hu - Megfejthetetlen szigetek, ahol egyszerre lakozik öröm s bánat, mosoly s könnycsepp. S mi mégis, minden rezdülésünkkel ezekre a halhatatlan csillagokra vágyunk, az örökkévalóság végtelenségére. Pedig tudjuk, hogy minden múló percünk, életünk legparányibb lépése is szenvedésre kárhoztathat minket, ha a messzeségre vágyva megbicsaklik léptünk.

Egyetlen elvétett pillanat, egyetlen szemhunyás, és elveszhet minden, amit oly' féltve őrizgettünk szívünk legmélyebb rejtekében. De mit jelenthet egyetlen botlás a csillagok eléréséhez képest? Mit adhat a pislákoló lámpás a sötétségbe börtönzött fogolynak, ha ő a nap éltető sugarait óhajtja? Mit ér a vállunkra hulló sárguló falevél az édes szerelem végtelen öleléséhez képest? Mit ér a hősnek a béke, ha elveit feladni kényszerül?

Az ember harcol. Néha reményt vesztve, kérkedő és megvetendő tömegekkel szemben, egyedül. Néha elesik. Elnyomják őt az ármánykodó, uralkodó eszmék hazug táltosai, s elnémítják az igaz szót. De a hős nem alkuszik, hiába is győzik őt le! Ő hisz, remél és bízik. Bízik a szebb jövőben, s reméli, hogy a fájdalom keserű könnyei majdan táplálni fogják az új csemeték hajtásait. Hiszi, hogy szilárd hitű fává válnak egykor, melyek ágai az egekig érnek majd. Egészen a csillagokig, az örökkévalóság édes szigetéig. 
Harmati Edina

A képen László Ákos grafikusművész alkotása.