Születésekor mind a nacionalizmus, mind az internacionalizmus keresztényellenes gondolat volt. Aztán a történelem során mégis a nemzet internacionalista meggyengítésével és elárulásával, birodalmi elnyomásával, majd pedig nacionalizmussal vádolták a keresztény egyházakat. De mi az igazság, illetve van-e egyáltalán olyan?

"Mint papnak volt alkalmam megismerni az egyszerű emberek észjárását, és ott egy másik veszélyes gondolattal találkoztam. Csak ilyen jelszavakkal tudom kifejezni, hogy 'Franciaország a franciáké', meg 'Anglia az angoloké', 'Olaszország az olaszoké', 'Spanyolország a spanyoloké' és így tovább, minden nációval. Néha annyira szűkagyúan és nekikeseredve hirdetik ezt, hogy csodálom, ha ez a falusi lány túl tudott emelkedni azon, hogy az ő faluja a falubelieké. De túl tudott, nagyon is. Amikor azzal fenyegetőzik, hogy kiűzi az angolokat 'Franciaország' területéről, akkor ebbe bizony minden olyan területet beleért, ahol franciául beszélnek. Az ő szemében a franciául beszélők közössége olyasmi, amit a Szentírás nemzetnek, nációnak nevez. Ha akarja, hívhatja az eretnekségnek ezt az oldalát 'nacionalizmusnak'; én nem tudok rá jobbat. Csak azt tudom, hogy ez mélyen keresztényellenes és egyházellenes: mert az egy, katolikus és keresztény Anyaszentegyház csak egyetlen országot ismer, az pedig Krisztus királysága. Oszd föl ezt a királyságot nemzetekre, és letaszítod Krisztust a trónjáról" - mondja a Nemzeti színpadán G. B. Shaw Nádasdy Ádám által újrafordított Szent Johannájában Cauchon püspök. 

Az újkorban viszont a kereszténység sok esetben társult a nemzeti gondolathoz, főleg széttöredezése (a reformáció) után. Az ortodox egyházak, pápa híján, de facto nemzeti egyházak, gyakran a cezaropapizmus hibájába esve. A katolikus egyházon belül is fel-felbukkan a nagyobb önállóságra törekvés nemzeti részegyházak részéről, klasszikus példái ennek a francia egyházon belüli gallikán törekvések. Ott vannak a reformáció nyomán keletkezett nemzeti vagy egyenesen államegyházak, az anglikán az angoloknál, az evangélikus több skandináv államban; vagy ott vannak a vallási törésvonallal súlyosbított nemzeti konfliktusok, például az ír-angol, vagy épp a román-magyar szembenállás. Míg utóbbit elsősorban nemzeti konfliktusként tartjuk számon, amelynek vallási hozadéka is van, súlyosbítva némi kommunista örökséggel (egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása; a protestáns felekezetek és az erdélyi katolicizmus mint a magyarság képviselői), az ír-angol szembenállást szokás vallásháborúként értelmezni - pedig szerintem itt is a nemzeti szembenállás az erősebb, amelyet csak erősít a vallási. De említhetném a lengyeleket is, akiknél a katolicizmus a nemzeti identitás része, az egyház kommunizmus alatti ellenálló szerepének köszönhetően. Az egyébként univerzalista katolicizmus a spanyoloknál és az olaszoknál is része a nemzeti identitásnak, utóbbiban a pápaság olasz egység iránti egykori ellenszenve ellenére. Az egyház a polgárháború utáni spanyolosító Franco-diktatúra egyik támasza is volt (a viszony ugyanakkor nem volt végig teljesen felhőtlen, de ez most másodlagos). 

A háborúkért, megosztottságért és a konfliktusokért leginkább két dolgot szokás okolni: a vallásokat és a nacionalizmust. A vallások konfliktusgerjesztésének bizonyítékai a "vallásháborúk", például a keresztes hadjáratok (védelmükben itt írtam), a török invázió vagy a reformáció utáni hadakozások (harmincéves háború), a nacionalizmus okozta háborúskodásokra pedig, azt hiszem, felesleges is sorolni a példákat. Itthon is számos esetben hangzik el a nacionalizmus vádja a "nemzeti-keresztény" jobboldallal szemben, a keresztény egyházakat pedig gyakran egyenesen a káros nacionalizmus letéteményeseiként tartják számon. 

"Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő: mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban. Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magja vagytok, és ígéret szerint örökösök" - írja ugyanis Szent Pál apostol a Bibliában a galataiakhoz írt levelében, és többek közt ez az a mondat, amely miatt akadnak, akik szerint a "nacionalista" intézményes egyházak eltávolodtak az eredeti keresztény gondolattól. A mondatból akár a létező összes biológiai, hierarchikus, társadalmi és gazdasági különbség nemkívánatosnak nyilvánítását is kiolvashatnánk; se zsidó, se görög: nincsenek többé nemzetek; se szolga, se szabad: nincs többé hierarchia; se nő, se férfi: ez pedig akár a genderelmélet radikálisainak, a szabadon választható számos szexuális identitás hirdetőinek is tetszhet. 

Azonban Pál apostol kijelentésének értelme nem minden emberi egyenlőtlenségség nemkívánatossá nyilvánítása, hanem az, hogy ezek másodlagosak a "Krisztusban való egység", azaz a vallási közösség után. Ez egyfajta spirituális egyenlőség, amely nem szünteti meg az egyéb különbségeket. Krisztus nem forradalmár volt: mint mondta, "adjátok meg Istennek, ami az Istené, és a császárnak, ami a császáré", nevezetesen fizessetek adót jó állampolgárként. 

Baloldali nacionalizmus

Etnikai, ha tetszik nemzeti tudat mindig is létezett, ám a középkorban nem volt abszolút meghatározó. Egy volt többek közt a vallás, a társadalmi státusz, a helyi tudat alkotta identitás alkotóelemei közt. Egy-egy etnikumnak pedig ritkán volt teljesen saját országa a birodalmak, tartományok, földesurak és más világi hatalmak összefonódó szövevényében. A nemzeti gondolatot a felvilágosodáskor abszolutizálták, a népek öntudatra ébredésének és az urak, királyok, püspökök "elnyomása" alóli felszabadulásának eszközeként. Az elnyomást a hierarchikus egyenlőtlenségek okozzák, szabadok tehát akkor leszünk, ha egyenlők leszünk mindannyian a nemzet testén belül - önmagában logikus gondolatmenet. Az elnyomást, a mások kormányzását az önmagunk kormányzása, azaz a népuralom hivatott kiküszöbölni (magunkat nehéz elnyomni).  

Mindebből azonban egyenesen következik az uniformizáció is (hogy ez mennyire szükségszerű, azon lehet vitatkozni, mindenesetre nehezen elkerülhető): legjobb példa erre talán a nemzeti, irodalmi nyelv megteremtése, amivel eljelentéktelenednek a tájnyelvek; de minden másból is "nemzeti" lesz, vagy éppen lesz egy nemzeti (színház, filmszínház, tánc). Ezzel szinte elkerülhetetlenül együtt jár a regionális különbségek és helyi identitások ignorálása - a nemzeti gondolattal együtt járt a középkori Európa sokszínűségnek eltűnése. Volt ennek persze pozitív hozadéka is, amit ma unióul az áruk és szolgáltatások szabad áramlásának nevezünk. Az egységes nemzet és egységes állam jó szolgálatot tett a gazdaságnak, nemhiába tartják egyes marxisták a nemzetet kapitalista ármánynak.
  
Az 1789-es Emberi és polgári jogok nyilatkozatának harmadik pontja például leszögezi: "minden szuverenitás elve természeténél fogva a nemzetben lakozik; sem testület, sem egyén nem gyakorolhat hatalmat, ha (az) nem határozottan tőle ered." A felvilágosodás és nemzet-gondolat alapeleme a társadalmi szerződés elmélete. A forradalmak idején tehát úgy gondolták a nemzeti gondolat letéteményesei, akik akkor baloldaliaknak számítottak, hogy nemzetek mindig is voltak, ők csak felkeltették az öntudatukat. 

Érdemes egy pillantást vetni a nemzeti gondolat "dinamikájára" és a haladás hozzáállására birodalomhoz, majd nemzetállamokhoz egy keresztény, hovatovább katolikus impérium, a Habsburg-birodalom, majd az Osztrák-Magyar Monarchia példáján. A birodalom népeinek ambivalens volt a viszonya az uralkodóházhoz. Az akkoriban baloldalinak számító nemzeti mozgalmak szempontjából (vegyük csak a Függetlenségi Pártot a magyar törvényhozásban, amelyet mindig is baloldaliként tartottak számon akkoriban) a németek, majd az osztrákok és magyarok elnyomják a birodalom többi népét. Birodalmi szempontból viszont csupán megpróbáltak egyben tartani egy sokszínű, nemzetállamokra nehezen bontható monarchiát - amelyben ráadásul volt lehetőség a változásra, mint azt a dualista berendezkedés, majd később a föderalista modellek mutatták. A monarchiabeli nemzeti mozgalmak többnyire "nemzeti liberális" gondolatköröket takartak, amelyeknek jellemzője volt a szekularizmus is. Miután pedig a birodalom népei felszabadultak a birodalmi iga alól az első világháború végével, elkezdhették megvalósítani álmaikat saját nemzetállamaikban - elnyomva az állítólagos régi elnyomókat, elsősorban a magyarokat.

Hogyan lehet akkor az, hogy ma a nemzeti gondolat letéteményese többnyire a jobboldal és a konzervatívok, a progresszívek pedig a nemzet meghaladottságát hirdetik? A jobboldal fejéhez pedig hozzávágják, hogy bizony önellentmondásba keveredik, amikor egyrészt univerzális erkölcsről beszél, és támogatja az univerzális világmagyarázati igényekkel fellépő kereszténységet, másrészről a különféle hagyományok mellé áll. Nem önellentmondás ez? Jogos a kérdés.

Ráadásul Hitlerrel a nemzeti gondolat diszkreditálta magát a baloldalon (egy osztrák katolikus monarchista arisztokrata gondolkodó, Erik von Kuehnelt-Leddihn (1909-1999) Leftism című könyvében Hitlert a baloldalra sorolja - valóban, az NSDAP alapszabálya hivatkozott is a jakobinusokra). Erősítette ezt az internacionalista marxizmus. Ekkorra a baloldal egyes áramlatai már úgy vélték, hogy a nemzet egy megkonstruált találmány, és a konzervatívok önellentmondásba keverednek, amikor egy olyan "elavult" intézményt, mint a nemzet, a védelmükbe vesznek, hiszen a spontaneitás letéteményesének tartják magukat. Miért nem hagyják elhalni a nemzeteket? Legalább eltűnik a konfliktusok egyik nagy forrása, amely alkalmas az elnyomásra.

Az újpogány tanok hirdetői, Alain de Benoist Új Jobboldalának követőitől a norvég templomgyújtogató black metalosokig azt gondolják, hogy a liberális kereszténység megfosztotta a nemzeteket életerejüktől. Alain de Benoist-val vitába szállt többek közt az amerikai magyar katolikus filozófus, Molnár Tamás, a hazai újpogány irányzatoknak a kereszténységgel való összeegyeztethetetlenségére pedig a püspöki kar hívta fel a figyelmet 2009-es körlevelében. 

Gyakran halljuk mostanában, hogy meghaladott a jobb-bal felosztás. Szerintem ez nem igaz, csupán átalakult és bonyolultabbá vált. Mindenesetre a baloldali irányzatok továbbra is hívei a felszabadításnak, mindig van mi alól felszabadítani. A forradalmi nemzet gondolata a felszabadulás jegyében született meg, egyenlő emberek a nemzetállamban, egyenlő nemzetek a szent világszabadságban. A progresszió hajlamos mindent elnyomatási szemszögből nézni. Ezért konstruktivista és dekonstruktivista. Ami jó az egyenlőségnek és a felszabadulásnak, azt felépítik akár a semmiből is, ami nem, azt leépítik, erőszakkal, azaz elnyomással is. Mivel a nemzet, mint kiderült, elnyomásra is használható, egyes balos irányzatok mellőzésre ítélték. A ló egyik oldaláról átestek a másikra, egy-egy problémát a probléma potenciális okozójának eltörlésével vagy mellőzésével oldanának meg. Ez tökéletes és végleges megoldás volna. Két probléma van vele: csak adminisztratív eszközökkel, magyarán elnyomással oldható meg (gyűlöletbeszéd kriminalizálása, politikai korrektség, kommunizmus), másrészt ilyen alapon minden bajforrás, például a demokrácia is, mivel potenciálisan benne rejlik a diktatúra lehetősége. 

Nemzet és jobboldal

"Még nem láttam olyat, aki az emberiséghez tartozna. Csak franciákkal, oroszokkal, perzsákkal találkoztam" - mondta a felvilágosodást és a francia forradalmat kritizáló Joseph de Maistre katolikus gondolkodó (mellesleg szabadkőműves), aki a diplomáciai csatározások megoldása érdekében felújította volna a pápák középkori jellegű hatalmát. Ezt az elképzelést XVII. Gergely pápa erélyesen utasította vissza. De Maistre védelmébe vette mind a nemzet gondolatát, mind a hierarchiákat, a partikuláris hagyományokat és az univerzalista vallást is. 

A jobboldal úgy látja, az etnikai lét nem konstrukció (mondhatnánk: ha korábban nem létezett volna egyáltalán etnikai identitás, nem lett volna "piaca" a nemzeti gondolatnak sem), nem csupán egy modell, amit elő lehet húzni, majd ki lehet dobni az ablakon. Egyáltalán, az ilyesmire, mint a nemzet, a konzervatívok és keresztények szerint nem úgy tekintenek, mint egy modellre, amelyet valamilyen célért (egyenlősítés, felszabadítás) használunk, majd eldobjuk. A konzervatívok adottságnak veszik az etnikai tudatot (amelynek egy formája a nemzeti lét), amelynek közösségszervező ereje van, és amelyhez hozzátartoznak a saját hagyományok. Nemzeti és vallási szint viszont nincs ellentétben egymással. Amikor pedig baloldaliak gyanúval tekintenek a nemzeti tudatra, akkor a konzervatívok joggal mondhatják nekik: egyétek meg, amit szellemi őseitek főztek a nemzetfelszabadító forradalmi kondérban.

Nemzet és kereszténység

A kereszténység alapvetően elutasítja a nacionalizmust, mivel mindannyian Isten teremtményei vagyunk. A Magyar Katolikus Lexikon például úgy fogalmaz: "a nemzeti jelleg túlhangsúlyozása a nacionalizmus". Illyés Gyula mondta: "a nacionalista jogot sért, a patrióta jogot véd". A kereszténység szerint nem vagyunk teljesen hazátlanok a földön, nem vagyunk gyökértelen világpolgárok. Világpolgárok persze lehetünk, de vannak gyökereink. Nemhiába születtünk oda, ahova, egy nép tagjaként, amiben önmagában semmi rossz sincs. Ezzel együtt a keresztények, köztük a római pápa is azonban gyakran hangsúlyozza a népek testvériségét, a legújabb pápai enciklikák (például XVI. Benedek Caritas in veritatéja) kiemelik a globalizáció olyan hatásait, mint az egymásra utaltság növekedése. Sőt Róma püspöke gyakran szót emel a bevándorlók érdekében is (igaz, azt is hangsúlyozza, hogy be kell illeszkedniük).

Születésekor mind a nacionalizmus, mind az internacionalizmus keresztényellenes gondolat volt. Később a nacionalizmus újpogány, ilyetén módon felvilágosodásellenes formát is öltött. Mindkét értelmezés elveti a kereszténységet, csak az egyik szerint egyenlőek a nemzetek, a másik szerint nem, győzzenek a jobbik istenei. Mind a nacionalizmus, mind az internacionalizmus keresztény uralkodókkal, birodalmakkal és az egyházzal szemben fogalmazódott meg. A baloldal csak szabad emberi belátásra, majd valamiféle tökéletes, személytelen struktúrára alapozott volna, hogy elkerülje a hatalommal való visszaélést. Egyik sem jött be: vagy káosz vagy diktatúra született belőle. A civitas terrenával, a világi hatalommal szemben a kereszténység mindig is szkeptikus volt. Tudta, hogy keresztény uralkodói nem éppen tökéletesek, ám azt is tudta, hogy a hit és a természettörvény valamelyest kordában tartja őket - ahogyan népeiket is összeköti a keresztény testvériség. Azóta is azt hirdeti, hogy legyen szó akármilyen államformáról és országról, királyságról, köztársaságról, demokráciáról, a természettörvényt be kell tartania mindenkinek - csak már nincs jelen nagy, közös ernyőként, amely ezt valamennyire ki is kényszeríti: gondoljunk csak a kisantant erőszakosan létrehozni kívánt wannabe nemzetállamaira a monarchia felbomlása után.

A kereszténység világmagyarázatként univerzalista igényekkel lép fel. A középkori Európa legfőbb kovásza a kereszténység volt, az egyház pedig Cauchon püspökhöz hasonlóan vélekedett (volna, ha lettek volna mai értelemben vett nemzetek). A középkori Európa fluid, sokszínű és változatos volt. Az egyház és a kereszténység nem szándékozott eltörölni ezeket a különbségeket. Nem azt mondta, hogy a nyelvi, etnikai, kulturális különbségek rosszak, hanem hogy a kereszténységen belül másodlagosak. Így egészítette ki egymást univerzalitás és partikularitás, amiben helye van általános erkölcsöknek és különféle hagyományoknak egyaránt. A középkori Európára egy az egyben állt az EU jelszava: "egység a sokszínűségben". Nem csoda, hogy a kereszténység visszaszorításával fokozatosan pótvallásként megjelent a nacionalizmus.

Szilvay Gergely