Szeretem a kapor illatát, ízét. Olyan szerencsés voltam az idén, hogy soha nem látott mennyiségben kaptam belőle.  Mély-hűtve, sóban, ecetben és olajban várja sorsát az őszi, téli napokra…
Kezdtem a kovászos uborkával. A négy literes üveg alját vastagon beterítettem kaporral, a –csak erre a célra használt körömkefével jól megdolgoztam, hogy egy szem por, vagy homokszem sem maradjon rajta, megpakoltam az üveget úgy háromnegyedéig. Következett ismét a kapor, tetejére szép egészséges – permet nélküli - szőlőlevelek.  Miközben ezen, tevékenységeimmel szorgoskodom, a tűzhelyen felforr a sós víz. Nagyon sós! Nem kell félni, az uborka eltünteti a felesleget. Ettől lesz ropogós a koviubi.
A lobogó forró sós vizet ráöntöm az uborkákra, pár perc múlva leöntöm, ismét felforralom, majd ismét felöntöm. Többszörös gézbe, vagy tüllbe teszek egy szikkadt kenyér csücskét, a szőlőlevekre helyezem. Elkészült a nagy mű, mehet a napra érlelődni. Ne felejtsünk eltenni a forralt sós vízből, mert szükség lesz rá. Az üveg szájára szűrőt teszünk a bogarak ellen. Két nap múlva, ha opálos lesz a lé, levesszük a gézbe kötött kenyeret, felöntjük a félretett lével, és addig hagyjuk a helyén, ameddig teljesen fel nem tisztul. Az átlátszó lé jelzi fogyasztásra alkalmas az uborka. Ilyenkor eltávolítjuk a szőlőlevelet, kaprot, az uborkákat egy kiforrázott üvegbe vagy dobozba áttesszük, felöntjük saját levével, beborítjuk és mehet a kamrába, hűtőbe. Nagyon sokáig eláll (na), ha el nem fogyna…
Lélek Sándorné