Munkájával a rendszerváltást követő zűrzavarban az erdélyi hallgatóság szolgálatába állt, nem csupán a hiteles tájékoztatást, de mindenekelőtt a maradandó értékteremtést tartotta szem előtt. Kinizsi Gyöngyi húsz éve a Marosvásárhelyi Rádió munkatársaként a közszolgálatiság elkötelezett művelője. Választott hivatásáról, pályafutásáról, a rádió egykori és jelenlegi helyzetéről kérdeztük.
– Miért választotta ezt a pályát? És miért éppen a rádiót?
– Egyetemi tanulmányaimat matematika szakon végeztem, semmi közöm nem volt az irodalmi pályához, viszont már kolozsvári egyetemi éveim alatt dolgoztam az akkori diákrádiónál, a Patrubány Miklós vezette Visszhangnál. Ekkor szerettem bele ebbe a miliőbe, hiszen rendkívül kellemes környezet volt, mindamellett, hogy rengeteg megszorítással kellett dolgoznunk. Azonban ha még korábbi időkre vezetném vissza, mondhatnám, gyerekkorom óta imádtam a rádiót, hiszen a Kossuth Rádión nőttem fel. Akkor mások voltak a rádiózási szokások, a Kossuth Rádió Szabó családját négyen-öten hallgattuk egyszerre. Ezenkívül rengeteg rádiójáték volt, a Petőfi Rádió szórakoztató műsorait is mind nagy érdeklődéssel hallgattam. Mindezek mellett a matematika szakot választottam, egyrészt, mert szerettem ezt a tárgyat, másfelől pedig ez volt az a fakultás, ahol a legkevésbé tudtak összevissza hazudozni, mindenféle maszlagot lenyomni a torkunkon. Az egyetem befejeztével egyértelmű volt, hogy csakis tanárként tudok elhelyezkedni. Nem voltam párttag, és a Ceauşescu-korszak utolsó éveiben még az országból sem engedtek ki, tehát szó sem lehetett arról, hogy sajtóorgánumnál helyezkedhessek el. Matematika, fizika lapokban közöltem példákat, egyszer pedig A Hét kért fel, hogy a gyerekek pályaválasztásával kapcsolatban közöljek náluk. A rendszerváltásig mindössze ennyi kötődésem volt a sajtóhoz. Aztán ’89-ben, mikor a változások után megnyíltak a határok, az első dolgom az volt, hogy megkerestem Gáspár Sándort, a rádió akkori vezetőjét, aki tárt karokkal fogadott a Marosvásárhelyi Rádiónál.
– Hogyan emlékszik vissza ezekre az időkre? Mennyiben voltak másak az akkori követelmények?
– Akkoriban jóval körülményesebb volt a mikrofon elé kerülés folyamata, mint ahogyan most történik. Elég komolyan vették a mikrofonengedélyeket, Magyarországról hívtak ide szakembereket, és már rögtön az első évben jó néhányunkat elküldtek magyarországi tanárok által tartott képzésekre. Szükség volt némi előképzésre, az anyagainkat mindig megnézte és véleményezte valaki. A másik nagy különbség, hogy borzalmas volt a technikai felszereltség. Mint területi rádióstúdió Hargita, Kovászna, Maros, Brassó, Szeben megyéket szolgáltuk ki, de még Fehér, Kolozs és Beszterce-Naszód megyéből valók is hallgattak bennünket. Ehhez képest három kimenő telefonvonala volt a Marosvásárhelyi Rádiónak. Az volt az egyik legzavarosabb periódus, minden héten valahol tüntetések voltak, valamit át akartak szervezi, és ezekről mind hírt kellett adni. Érdekes módon akkor a rádió szinte mindenhol jelen volt, önkénteseink is állandóan értesítettek a történésekről. Volt, hogy a hallgató jött be, és mivel csak egyetlen lerobbant autó volt, fölajánlotta, hogy saját autóján a helyszínre szállít. Akkor hatalmas becsülete volt a rádiónak, a közvetített szónak. Ma az emberek inkább háttérnek használják a rádiót, abban az időben viszont a rádió családtag volt. Most kinyíltak az információs csatornák, millió helyről kapjuk az információkat, viszont a Marosvásárhelyi Rádió még mindig jelentős helyet foglal el a maga közszolgálatiságával. A műsorok nagy részét igyekszünk úgy csoportosítani, hogy mindenik egyfajta információval szolgáljon, nem csak a politikai és fontos társadalmi kérdésekben, hanem műveltségi téren is, mert az embereknek időnként szükségük van tartalmas szórakozásra.
– Miért választotta ezt a pályát? És miért éppen a rádiót?
– Egyetemi tanulmányaimat matematika szakon végeztem, semmi közöm nem volt az irodalmi pályához, viszont már kolozsvári egyetemi éveim alatt dolgoztam az akkori diákrádiónál, a Patrubány Miklós vezette Visszhangnál. Ekkor szerettem bele ebbe a miliőbe, hiszen rendkívül kellemes környezet volt, mindamellett, hogy rengeteg megszorítással kellett dolgoznunk. Azonban ha még korábbi időkre vezetném vissza, mondhatnám, gyerekkorom óta imádtam a rádiót, hiszen a Kossuth Rádión nőttem fel. Akkor mások voltak a rádiózási szokások, a Kossuth Rádió Szabó családját négyen-öten hallgattuk egyszerre. Ezenkívül rengeteg rádiójáték volt, a Petőfi Rádió szórakoztató műsorait is mind nagy érdeklődéssel hallgattam. Mindezek mellett a matematika szakot választottam, egyrészt, mert szerettem ezt a tárgyat, másfelől pedig ez volt az a fakultás, ahol a legkevésbé tudtak összevissza hazudozni, mindenféle maszlagot lenyomni a torkunkon. Az egyetem befejeztével egyértelmű volt, hogy csakis tanárként tudok elhelyezkedni. Nem voltam párttag, és a Ceauşescu-korszak utolsó éveiben még az országból sem engedtek ki, tehát szó sem lehetett arról, hogy sajtóorgánumnál helyezkedhessek el. Matematika, fizika lapokban közöltem példákat, egyszer pedig A Hét kért fel, hogy a gyerekek pályaválasztásával kapcsolatban közöljek náluk. A rendszerváltásig mindössze ennyi kötődésem volt a sajtóhoz. Aztán ’89-ben, mikor a változások után megnyíltak a határok, az első dolgom az volt, hogy megkerestem Gáspár Sándort, a rádió akkori vezetőjét, aki tárt karokkal fogadott a Marosvásárhelyi Rádiónál.
– Hogyan emlékszik vissza ezekre az időkre? Mennyiben voltak másak az akkori követelmények?
– Akkoriban jóval körülményesebb volt a mikrofon elé kerülés folyamata, mint ahogyan most történik. Elég komolyan vették a mikrofonengedélyeket, Magyarországról hívtak ide szakembereket, és már rögtön az első évben jó néhányunkat elküldtek magyarországi tanárok által tartott képzésekre. Szükség volt némi előképzésre, az anyagainkat mindig megnézte és véleményezte valaki. A másik nagy különbség, hogy borzalmas volt a technikai felszereltség. Mint területi rádióstúdió Hargita, Kovászna, Maros, Brassó, Szeben megyéket szolgáltuk ki, de még Fehér, Kolozs és Beszterce-Naszód megyéből valók is hallgattak bennünket. Ehhez képest három kimenő telefonvonala volt a Marosvásárhelyi Rádiónak. Az volt az egyik legzavarosabb periódus, minden héten valahol tüntetések voltak, valamit át akartak szervezi, és ezekről mind hírt kellett adni. Érdekes módon akkor a rádió szinte mindenhol jelen volt, önkénteseink is állandóan értesítettek a történésekről. Volt, hogy a hallgató jött be, és mivel csak egyetlen lerobbant autó volt, fölajánlotta, hogy saját autóján a helyszínre szállít. Akkor hatalmas becsülete volt a rádiónak, a közvetített szónak. Ma az emberek inkább háttérnek használják a rádiót, abban az időben viszont a rádió családtag volt. Most kinyíltak az információs csatornák, millió helyről kapjuk az információkat, viszont a Marosvásárhelyi Rádió még mindig jelentős helyet foglal el a maga közszolgálatiságával. A műsorok nagy részét igyekszünk úgy csoportosítani, hogy mindenik egyfajta információval szolgáljon, nem csak a politikai és fontos társadalmi kérdésekben, hanem műveltségi téren is, mert az embereknek időnként szükségük van tartalmas szórakozásra.
– Pályafutása alatt rengeteget adott a hallgatóságnak. Hogyan emlékszik vissza műsoraira?
– A húsz év alatt nagyon sokféle műsort készítettem, először egy Mikroenciklopédia című tudományos műsort, melyben különböző tudományos ismereteknek, érdekességek magyarázatainak adtunk teret heti negyedórás időtartamban. Akkoriban ez igen hasznos volt, hiszen addig ezen a téren is nagy zárlat volt. Emellett voltak a gyerekműsorok, amiket nagyon élveztem. Rendkívül interaktív, az egyik leghálásabb, viszont a világ egyik legnehezebb műsora, mert a gyereket megszólaltatni, bevonni hallgatóként és aktív résztvevőként egyaránt, külön művészet. A híradókon hosszú időn keresztül felváltva dolgoztunk, napi vagy kétnapi váltással egész napos híradósok voltunk. Ezt szerettem a legkevésbé, mert úgy éreztem, ez valamiképp elszáll a levegőbe. Nyilván, kell tájékoztatni az embereket, de nem akkora súllyal, mint amekkorát tulajdonítunk neki. Aztán többedmagammal falumonográfiákat készítettünk, melyben a körzetünkben levő falvak helyzetét mértük fel. Heti rendszerességgel egyházi műsorokat készítettem: a vasárnap közvetített áhítatokat szerveztem meg, és a Hitvilág műsort vezettem. Néha sportműsorokban is helyettesítettem kollégámat, emellett voltak filmműsorok, egy vasárnap déli magazinműsor, a Délkör. Pár évvel ezelőtt az egyik kollégámmal a Jelenlét című műsort találtuk ki és készítettük el, mellyel a székelyekről szóló riportunkkal egy nemzetközi audiovizuális díjat is nyertünk. Versműsorokat készítettem, mi több rádiószínházakat, ami ma már anyagi hiány miatt szinte lehetetlen. Jelen pillanatban kéthetente egy kulturális-művelődési műsorom van, a Könyv- és lemeztéka. Egyik nagy szenvedélyem az olvasás, amit másokkal is szeretnék megosztani, és ha valaki csak egy könyvet venne a kezében azok közül, amikről tőlem hallott, nagy örömet szerezne. Ezenkívül tavaly Kiss Dénes kollégámmal egy új csütörtöki műsort indítottunk Benézünk hozzátok címmel, egy negyven perces riportműsor, a vicces dolgokon keresztül az emberi tragédiákon át bármit felölelhet.
– A szakmában viszonylag nagy a fluktuáció. Mi tartja önt még mindig a rádiónál?
– Mindig is szerettem volna sajtóban dolgozni, lehetne ez akár írott sajtó vagy televízió is, legújabban pedig az interneten keresztül is művelhető, de nekem a nagy szerelmem mindig a rádió volt. Pár évvel ezelőtt hívtak a közszolgálati televízió magyar adásához, de ez sosem vonzott annyira. Talán azt is hasonlóképpen szeretném, ha például dokumentumfilmeket készíthetnék, vagy olyan értékteremtő műsorokon dolgozhatnék, amin sajnos nem lehet. Két-háromperces, ötmondatos anyagokban ma már nem gondolkodom, de ugyanúgy a rádióban sem foglalkozom holmi anyagocskákkal, amik csak elszállnak a semmibe. Valószínű, hogy ez is az egyik oka annak, hogy nem kapkodtam ide-oda. Nem volt soha célom, hogy előtérbe helyezzem magam, divatos szóval, celeb legyek. Mert az, hogy három-négy mondatot elmondjak valamelyik rádióban, televízióban, vagy rövidhíreket írjak egy éppen divatos újságba, nem jelent semmit.
– Mi nyújt önnek szakmai elégtételt?
– Mindenek előtt a hallgatóság visszajelzése. Adhatnak a hivatalosságok bármennyi kitüntetést, dicséretet, mert ennek nagy része lobbizáson múlik, vagy attól függ, ki kinek az ismerőse. A legfontosabb az, ha a hallgató valóban örül, hogy személyesen találkozhat velem, hogy elmondhatja a véleményét. Ez azt jelzi, hogy meghallgatott. Lehet az pozitív vagy negatív vélemény, a lényeg, hogy el meri mondani, érdemesnek tart, hogy beszéljen róla. A hallgató a szent és sérthetetlen, őhozzá kell alkalmazkodni. Ha nem neki rádiózunk, akkor be kell rendezni magunknak egy kis stúdiót, ahol hallgathatjuk magunkat. Az idők során nekem is változott a munkámhoz való viszonyom. Jó néhány évig a nap huszonnégy órájából tizennyolcat, vagy akár húszat is a szakmám művelésére fordítottam, de ezt nem szabad. Ez valóban egy szent munka, egy hivatás, de csak munka, amit legjobb tudásunk szerint, maradéktalanul kell elvégezni, azonban szükség van a feltöltődésre. Nekem is szükségem van, hogy annyi pozitív energiát szívjak magamba, amiből másnak is adhatok. Azonban az évek folyamán nemcsak adtam a hallgatóságnak és a rádiózásnak, hanem nagyon sokat kaptam is, rengeteg ismerőst, barátot. Hálás vagyok ennek a munkának, amelynek során nem csak áldozatokat hoztam, hanem ajándékokat is kaptam: embereket, önzetlen kapcsolatokat.
– A húsz év alatt nagyon sokféle műsort készítettem, először egy Mikroenciklopédia című tudományos műsort, melyben különböző tudományos ismereteknek, érdekességek magyarázatainak adtunk teret heti negyedórás időtartamban. Akkoriban ez igen hasznos volt, hiszen addig ezen a téren is nagy zárlat volt. Emellett voltak a gyerekműsorok, amiket nagyon élveztem. Rendkívül interaktív, az egyik leghálásabb, viszont a világ egyik legnehezebb műsora, mert a gyereket megszólaltatni, bevonni hallgatóként és aktív résztvevőként egyaránt, külön művészet. A híradókon hosszú időn keresztül felváltva dolgoztunk, napi vagy kétnapi váltással egész napos híradósok voltunk. Ezt szerettem a legkevésbé, mert úgy éreztem, ez valamiképp elszáll a levegőbe. Nyilván, kell tájékoztatni az embereket, de nem akkora súllyal, mint amekkorát tulajdonítunk neki. Aztán többedmagammal falumonográfiákat készítettünk, melyben a körzetünkben levő falvak helyzetét mértük fel. Heti rendszerességgel egyházi műsorokat készítettem: a vasárnap közvetített áhítatokat szerveztem meg, és a Hitvilág műsort vezettem. Néha sportműsorokban is helyettesítettem kollégámat, emellett voltak filmműsorok, egy vasárnap déli magazinműsor, a Délkör. Pár évvel ezelőtt az egyik kollégámmal a Jelenlét című műsort találtuk ki és készítettük el, mellyel a székelyekről szóló riportunkkal egy nemzetközi audiovizuális díjat is nyertünk. Versműsorokat készítettem, mi több rádiószínházakat, ami ma már anyagi hiány miatt szinte lehetetlen. Jelen pillanatban kéthetente egy kulturális-művelődési műsorom van, a Könyv- és lemeztéka. Egyik nagy szenvedélyem az olvasás, amit másokkal is szeretnék megosztani, és ha valaki csak egy könyvet venne a kezében azok közül, amikről tőlem hallott, nagy örömet szerezne. Ezenkívül tavaly Kiss Dénes kollégámmal egy új csütörtöki műsort indítottunk Benézünk hozzátok címmel, egy negyven perces riportműsor, a vicces dolgokon keresztül az emberi tragédiákon át bármit felölelhet.
– A szakmában viszonylag nagy a fluktuáció. Mi tartja önt még mindig a rádiónál?
– Mindig is szerettem volna sajtóban dolgozni, lehetne ez akár írott sajtó vagy televízió is, legújabban pedig az interneten keresztül is művelhető, de nekem a nagy szerelmem mindig a rádió volt. Pár évvel ezelőtt hívtak a közszolgálati televízió magyar adásához, de ez sosem vonzott annyira. Talán azt is hasonlóképpen szeretném, ha például dokumentumfilmeket készíthetnék, vagy olyan értékteremtő műsorokon dolgozhatnék, amin sajnos nem lehet. Két-háromperces, ötmondatos anyagokban ma már nem gondolkodom, de ugyanúgy a rádióban sem foglalkozom holmi anyagocskákkal, amik csak elszállnak a semmibe. Valószínű, hogy ez is az egyik oka annak, hogy nem kapkodtam ide-oda. Nem volt soha célom, hogy előtérbe helyezzem magam, divatos szóval, celeb legyek. Mert az, hogy három-négy mondatot elmondjak valamelyik rádióban, televízióban, vagy rövidhíreket írjak egy éppen divatos újságba, nem jelent semmit.
– Mi nyújt önnek szakmai elégtételt?
– Mindenek előtt a hallgatóság visszajelzése. Adhatnak a hivatalosságok bármennyi kitüntetést, dicséretet, mert ennek nagy része lobbizáson múlik, vagy attól függ, ki kinek az ismerőse. A legfontosabb az, ha a hallgató valóban örül, hogy személyesen találkozhat velem, hogy elmondhatja a véleményét. Ez azt jelzi, hogy meghallgatott. Lehet az pozitív vagy negatív vélemény, a lényeg, hogy el meri mondani, érdemesnek tart, hogy beszéljen róla. A hallgató a szent és sérthetetlen, őhozzá kell alkalmazkodni. Ha nem neki rádiózunk, akkor be kell rendezni magunknak egy kis stúdiót, ahol hallgathatjuk magunkat. Az idők során nekem is változott a munkámhoz való viszonyom. Jó néhány évig a nap huszonnégy órájából tizennyolcat, vagy akár húszat is a szakmám művelésére fordítottam, de ezt nem szabad. Ez valóban egy szent munka, egy hivatás, de csak munka, amit legjobb tudásunk szerint, maradéktalanul kell elvégezni, azonban szükség van a feltöltődésre. Nekem is szükségem van, hogy annyi pozitív energiát szívjak magamba, amiből másnak is adhatok. Azonban az évek folyamán nemcsak adtam a hallgatóságnak és a rádiózásnak, hanem nagyon sokat kaptam is, rengeteg ismerőst, barátot. Hálás vagyok ennek a munkának, amelynek során nem csak áldozatokat hoztam, hanem ajándékokat is kaptam: embereket, önzetlen kapcsolatokat.
Balogh Erzsébet
Központ hetilap
Központ hetilap
0 Megjegyzések