A konzervativizmus nem azt jelenti, hogy beülünk az élet múzeumába teremőrnek. A többi pedig ízlés dolga.
"Attól, hogy gyöngysort hordasz, még nem vagy konzervatív."
Harry Goldenblatt, Sex és New York
"A haladás nagyszerű dolog, csak tudjuk, hol a határ."
Mac Taylor nyomozó, CSI New York
Amint a nyugat-európai baloldalnak van egy olyan, talán leginkább bizonyos életmód-elemekkel körülírható része, amelyik társadalmi "osztályhelyzet" és kulturális felfogás tekintetében jócskán eltávolodott a klasszikus szociáldemokráciától, úgy az amerikai jobboldalnak is létezik egy rétege, amely pedig a mainstream jobboldali közeghez képest bír más karakterrel. Akárcsak a River Cottage nevű brit gasztro-projekt televíziós műsorvezetője, Hugh Fearnley-Whittingstall - aki amúgy munkáspárti szavazó - helyi hagyományokat, lokális ételkülönlegességeket kedvelő és az iparosítás miatt eltűnő kisközösségi életformákat felélesztő legismertebb real-food aktivista is, az egy évtizede kialakulni látszó, már csak idézőjelesen baloldali alternatív kultúra valamilyen módon vissza kíván kapcsolódni ahhoz a hagyományhoz, amelyet éppen a nem-idézőjeles baloldal törölt el.
Ehhez hasonló Rod Dreher amerikai nonkonformista konzervatív-liberális szerző törekvése, aki 2006-ban írott Crunchy Cons című könyvében írta körül azt a csoportosulást, amely a ’68-as ellenkultúra után megváltozott amerikai társadalmi-kulturális viszonyok között bár a klasszikusan liberálisnak tekinthető szociológiai jellemzőkkel bír (képzett, mobil, urbánus, sok kérdésben szabadelvű), de kulturális tudata a konzervativizmushoz áll közel, noha a jobboldal főáramába nem tartozik bele. A könyv terjedelmes, beszédes alcíme (How Birkenstocked Burkeans, gun-loving organic gardeners, evangelical free-range farmers, hip homeschooling mamas, right-wing nature lovers, and their diverse tribe of countercultural conservatives plane to save America, or at least the Republican Party) már kifejezésre juttatta, hogy a jobboldal különböző csoportokból, törzsekből, klánokból és családokból álló diverz kulturális közegében létezik egy olyan „mozgalom”, amely a republikánus tábor szokványos szociokulturális összetételére rácáfolva ötvözi a vallásos neo-tradicionalizmust a környezetvédelemmel, a fegyvertartás jogához való ragaszkodást az állatvédelemmel, stb.
Az amerikai "Crunchy-konzervatívok" könyvben megfogalmazott kiáltványa többek között így fogalmazott: "(1.) Olyan konzervatívok vagyunk, akik kívül állnak a jobboldal főáramán, ám éppen miatt tisztábban látjuk az igazán fontos dolgokat. (2.) A modern jobboldal túlságosan a pénzre és a hatalomra fókuszál, így az egyéni és társadalmi megelégedettségre kevésbé figyel oda. (4.) A kultúra sokkal fontosabb dolog, mint a politika és a gazdaság."
Amit Rod Dreher "right-wing tribalism" néven emlegetett kötete megjelenése ötödik évfordulójára időzített írásában, az nem más, mint a világ sokféleségét és az emberi természet rendkívüli különbözőségét kínosan tiszteletben tartó konzervativizmus következménye a politikai kultúrában. Ahogyan a konzervativizmus nem dogmatikus ideológia, mivel nem 1789 eszméiből táplálkozik, hanem éppen azok ellenére, úgy a jobboldal mögött sem lehet homogén társadalmi tábort elképzelni. A sokszínűség és a sokféleség védelmezése, a teremtett világ változatosságának megóvása, az egymás mellett élő "dolgok" egymástól különböző eredeti formájának megőrzése nem csak a nemzetek szükségessége melletti érv, hanem a természetben élő fajok és az emberi gondolkodás diverz voltának tiszteletben tartására szóló nyomatékos kérés is.
"Azt kívánom, hogy az emberek legyenek minél különbözőbbek" - írja Thoreau a Waldenben, akiről nehéz eldönteni, hogy Rousseau kései, szuper-individualista amerikai mása, korai ökoanarchista vagy ókonzervatív transzcendentalista volt-e (inkább). S valóban, mit kívánhatnánk az egyneműsítő ipari, majd a tömeges fogyasztásra ingerlő posztindusztruális társadalom, a homogenizáló hatású egalitárius jóléti állam és a kommunizmus évtizedei után konzervatívként, mint azt, hogy térjen vissza a teremtő sokféleség, a kreativitást kibontakoztató egyenlőtlenség és az egyszerre anarchikus és hierarchizált érték- és érdekviszonyok átláthatatlan - de mégis működő - káosza. Nincs ez másként a sokféleség mellett nyilatkozó konzervativizmus elveit leginkább képviselő jobboldal esetében sem. Amint a konzervativizmus ugyanis idegenkedik elvei ideologikus összefoglalásától, azaz az organikus hagyomány racionális utópiává torzításától, úgy a jobboldalnak is szükséges, hogy a létező társadalmi valóság sokszínűségét képviselje. Kulturális áramlatként egymás mellett élő klánok koalíciójaként, törzsi konföderációként, politikai családszövetségként.
Nagy Britanniában egyszerre működik jobboldali reform-mozgalom (a Phillip Blond által vezetett "vörös toryk" szociálkonzervatív kommunitárius csoportja, amely a ResPublica agytröszben összpontosul) és alternatív baloldali kör (amely Maurice Glasman vezetésével a "Blue Labour" kialakításán dolgozik). Amerikában napjainkban két ígéretes kezdeményezés próbálja színesíteni a jobboldali palettát: egyfelől a Ron Pault támogató jobboldali libertárius csoportosulás, amely vélhetően a texasi képviselő elnökjelölt-jelölti kampánya után sem fog feloszlani, és egy évtizeden belül potenciális kihívója lehet nemcsak az Obama-féle „szocialista” demokratáknak, hanem az eszmei kiüresedést mutató GOP-establishmentnek is; másfelől például Patrick Deneen Front Porch Republic-ja, amely az önző nacionalizmus és a fogyasztás ellenében egy életvédő platformot kíván kialakítani, elsősorban fiatal konzervatívok körében.
A jobboldal két jeles gondolkodója, az osztrák születésű Erik von Kuehnelt-Leddihn és az angol Roger Scruton szintén arra sarkall, hogy hitet tegyünk a sokféleség mellett. Előbbi az 1981-es The Portland Declaration című szövegének huszonhat pontjában tett hitet amellett, hogy míg a baloldal a világ egyneműsítésére törekszik, addig a jobboldal a sokféleséget kell, hogy őrizze, így mindig a filozófiai redukcionizmus, a hatalom centralizálása, a gondolati uniformizálás, a vagyoni egyenlőség és a világkormány törekvése ellenében szükséges határozottan fellépnie. Scruton legújabb könyvében (Green Philosophy: How to Think Seriously About the Planet) a környezetvédelemről való konzervatív fogalomalkotást segíti, méghozzá éppen az emberi és az embert körülvevő világ eredendő sokféleségének megóvása, és a modernitás előtti ember-természet viszony felidézése felől.
Andrew Sullivan amerikai konzervatív blogger 2001-ben kijelentette, hogy "South Park republikánus vagyok", majd Brian C. Anderson 2005-ben megírta South Park konzervatívok: Lázadás a liberális média egyoldalúsága ellen című, a konzervatív ellenkultúrát hordozó jobboldali média-offenzíváról szóló pamfletjét. Azóta széles körben elterjedt az a nézet, hogy a hagyományos jobboldal polgári mentalitása mellett létezik egy másik jobboldali törzs is, a többnyire libertárius, ugyanakkor szemtelenül antiliberális, ráadásul a szokásos burzsoá mentalitástól mentes, és többnyire reflektáltabban konzervatív fiataloké. A ’60-as évek óta uralkodó liberális kulturális felfogást kifigurázó, önironikus rajzfilmsorozatban nem kell konzervatív "ideológiát" keresni, hiszen ott semmiféle ideológia nincs - éppen ezért képez közös halmazt a konzervatív attitűddel (Megadja Gábor: Klerikális helyett vulgáris reakció). Nem arról van tehát szó, hogy mindenben azonosulni kellene Cartman felfogásával, de arról igen, hogy a sok ideig kultikus és megkérdőjelezhetetlen liberális ideológia ellentmondásait kérlelhetetlenül le kell leplezni, miközben az ezredforduló utáni konzervativizmusnak friss és versenyképes szellemiséget szükséges adományozni.
A konzervativizmus ugyanis nem azt jelenti, hogy beülünk az élet múzeumába teremőrnek. Sokkal inkább a következőket:
1. A szépnek mondott utópia helyett inkább a gyakran rútnak tapasztalt valóságot választani.
2. A megkonstruált rendszerekkel szemben a rendben bízni.
3. Kant ellenében Hobbes-nak igazat adni.
4. Felismerni, hogy problémáink erkölcsi természetűek, válságunk kulturális krízisből fakad, bajaink nem elsősorban anyagi, hanem szellemi eredetűek, hiszen a felszín kérdéseinek mélyén teológiai tételek ülnek. A gazdaság helyett ugyanis az eszmék mozgatják a világot.
Ízlés kérdésében pedig azt hiszem, Moszkva tér-konzervatív vagyok.
Harry Goldenblatt, Sex és New York
"A haladás nagyszerű dolog, csak tudjuk, hol a határ."
Mac Taylor nyomozó, CSI New York
Amint a nyugat-európai baloldalnak van egy olyan, talán leginkább bizonyos életmód-elemekkel körülírható része, amelyik társadalmi "osztályhelyzet" és kulturális felfogás tekintetében jócskán eltávolodott a klasszikus szociáldemokráciától, úgy az amerikai jobboldalnak is létezik egy rétege, amely pedig a mainstream jobboldali közeghez képest bír más karakterrel. Akárcsak a River Cottage nevű brit gasztro-projekt televíziós műsorvezetője, Hugh Fearnley-Whittingstall - aki amúgy munkáspárti szavazó - helyi hagyományokat, lokális ételkülönlegességeket kedvelő és az iparosítás miatt eltűnő kisközösségi életformákat felélesztő legismertebb real-food aktivista is, az egy évtizede kialakulni látszó, már csak idézőjelesen baloldali alternatív kultúra valamilyen módon vissza kíván kapcsolódni ahhoz a hagyományhoz, amelyet éppen a nem-idézőjeles baloldal törölt el.
Ehhez hasonló Rod Dreher amerikai nonkonformista konzervatív-liberális szerző törekvése, aki 2006-ban írott Crunchy Cons című könyvében írta körül azt a csoportosulást, amely a ’68-as ellenkultúra után megváltozott amerikai társadalmi-kulturális viszonyok között bár a klasszikusan liberálisnak tekinthető szociológiai jellemzőkkel bír (képzett, mobil, urbánus, sok kérdésben szabadelvű), de kulturális tudata a konzervativizmushoz áll közel, noha a jobboldal főáramába nem tartozik bele. A könyv terjedelmes, beszédes alcíme (How Birkenstocked Burkeans, gun-loving organic gardeners, evangelical free-range farmers, hip homeschooling mamas, right-wing nature lovers, and their diverse tribe of countercultural conservatives plane to save America, or at least the Republican Party) már kifejezésre juttatta, hogy a jobboldal különböző csoportokból, törzsekből, klánokból és családokból álló diverz kulturális közegében létezik egy olyan „mozgalom”, amely a republikánus tábor szokványos szociokulturális összetételére rácáfolva ötvözi a vallásos neo-tradicionalizmust a környezetvédelemmel, a fegyvertartás jogához való ragaszkodást az állatvédelemmel, stb.
Az amerikai "Crunchy-konzervatívok" könyvben megfogalmazott kiáltványa többek között így fogalmazott: "(1.) Olyan konzervatívok vagyunk, akik kívül állnak a jobboldal főáramán, ám éppen miatt tisztábban látjuk az igazán fontos dolgokat. (2.) A modern jobboldal túlságosan a pénzre és a hatalomra fókuszál, így az egyéni és társadalmi megelégedettségre kevésbé figyel oda. (4.) A kultúra sokkal fontosabb dolog, mint a politika és a gazdaság."
Amit Rod Dreher "right-wing tribalism" néven emlegetett kötete megjelenése ötödik évfordulójára időzített írásában, az nem más, mint a világ sokféleségét és az emberi természet rendkívüli különbözőségét kínosan tiszteletben tartó konzervativizmus következménye a politikai kultúrában. Ahogyan a konzervativizmus nem dogmatikus ideológia, mivel nem 1789 eszméiből táplálkozik, hanem éppen azok ellenére, úgy a jobboldal mögött sem lehet homogén társadalmi tábort elképzelni. A sokszínűség és a sokféleség védelmezése, a teremtett világ változatosságának megóvása, az egymás mellett élő "dolgok" egymástól különböző eredeti formájának megőrzése nem csak a nemzetek szükségessége melletti érv, hanem a természetben élő fajok és az emberi gondolkodás diverz voltának tiszteletben tartására szóló nyomatékos kérés is.
"Azt kívánom, hogy az emberek legyenek minél különbözőbbek" - írja Thoreau a Waldenben, akiről nehéz eldönteni, hogy Rousseau kései, szuper-individualista amerikai mása, korai ökoanarchista vagy ókonzervatív transzcendentalista volt-e (inkább). S valóban, mit kívánhatnánk az egyneműsítő ipari, majd a tömeges fogyasztásra ingerlő posztindusztruális társadalom, a homogenizáló hatású egalitárius jóléti állam és a kommunizmus évtizedei után konzervatívként, mint azt, hogy térjen vissza a teremtő sokféleség, a kreativitást kibontakoztató egyenlőtlenség és az egyszerre anarchikus és hierarchizált érték- és érdekviszonyok átláthatatlan - de mégis működő - káosza. Nincs ez másként a sokféleség mellett nyilatkozó konzervativizmus elveit leginkább képviselő jobboldal esetében sem. Amint a konzervativizmus ugyanis idegenkedik elvei ideologikus összefoglalásától, azaz az organikus hagyomány racionális utópiává torzításától, úgy a jobboldalnak is szükséges, hogy a létező társadalmi valóság sokszínűségét képviselje. Kulturális áramlatként egymás mellett élő klánok koalíciójaként, törzsi konföderációként, politikai családszövetségként.
Nagy Britanniában egyszerre működik jobboldali reform-mozgalom (a Phillip Blond által vezetett "vörös toryk" szociálkonzervatív kommunitárius csoportja, amely a ResPublica agytröszben összpontosul) és alternatív baloldali kör (amely Maurice Glasman vezetésével a "Blue Labour" kialakításán dolgozik). Amerikában napjainkban két ígéretes kezdeményezés próbálja színesíteni a jobboldali palettát: egyfelől a Ron Pault támogató jobboldali libertárius csoportosulás, amely vélhetően a texasi képviselő elnökjelölt-jelölti kampánya után sem fog feloszlani, és egy évtizeden belül potenciális kihívója lehet nemcsak az Obama-féle „szocialista” demokratáknak, hanem az eszmei kiüresedést mutató GOP-establishmentnek is; másfelől például Patrick Deneen Front Porch Republic-ja, amely az önző nacionalizmus és a fogyasztás ellenében egy életvédő platformot kíván kialakítani, elsősorban fiatal konzervatívok körében.
A jobboldal két jeles gondolkodója, az osztrák születésű Erik von Kuehnelt-Leddihn és az angol Roger Scruton szintén arra sarkall, hogy hitet tegyünk a sokféleség mellett. Előbbi az 1981-es The Portland Declaration című szövegének huszonhat pontjában tett hitet amellett, hogy míg a baloldal a világ egyneműsítésére törekszik, addig a jobboldal a sokféleséget kell, hogy őrizze, így mindig a filozófiai redukcionizmus, a hatalom centralizálása, a gondolati uniformizálás, a vagyoni egyenlőség és a világkormány törekvése ellenében szükséges határozottan fellépnie. Scruton legújabb könyvében (Green Philosophy: How to Think Seriously About the Planet) a környezetvédelemről való konzervatív fogalomalkotást segíti, méghozzá éppen az emberi és az embert körülvevő világ eredendő sokféleségének megóvása, és a modernitás előtti ember-természet viszony felidézése felől.
Andrew Sullivan amerikai konzervatív blogger 2001-ben kijelentette, hogy "South Park republikánus vagyok", majd Brian C. Anderson 2005-ben megírta South Park konzervatívok: Lázadás a liberális média egyoldalúsága ellen című, a konzervatív ellenkultúrát hordozó jobboldali média-offenzíváról szóló pamfletjét. Azóta széles körben elterjedt az a nézet, hogy a hagyományos jobboldal polgári mentalitása mellett létezik egy másik jobboldali törzs is, a többnyire libertárius, ugyanakkor szemtelenül antiliberális, ráadásul a szokásos burzsoá mentalitástól mentes, és többnyire reflektáltabban konzervatív fiataloké. A ’60-as évek óta uralkodó liberális kulturális felfogást kifigurázó, önironikus rajzfilmsorozatban nem kell konzervatív "ideológiát" keresni, hiszen ott semmiféle ideológia nincs - éppen ezért képez közös halmazt a konzervatív attitűddel (Megadja Gábor: Klerikális helyett vulgáris reakció). Nem arról van tehát szó, hogy mindenben azonosulni kellene Cartman felfogásával, de arról igen, hogy a sok ideig kultikus és megkérdőjelezhetetlen liberális ideológia ellentmondásait kérlelhetetlenül le kell leplezni, miközben az ezredforduló utáni konzervativizmusnak friss és versenyképes szellemiséget szükséges adományozni.
A konzervativizmus ugyanis nem azt jelenti, hogy beülünk az élet múzeumába teremőrnek. Sokkal inkább a következőket:
1. A szépnek mondott utópia helyett inkább a gyakran rútnak tapasztalt valóságot választani.
2. A megkonstruált rendszerekkel szemben a rendben bízni.
3. Kant ellenében Hobbes-nak igazat adni.
4. Felismerni, hogy problémáink erkölcsi természetűek, válságunk kulturális krízisből fakad, bajaink nem elsősorban anyagi, hanem szellemi eredetűek, hiszen a felszín kérdéseinek mélyén teológiai tételek ülnek. A gazdaság helyett ugyanis az eszmék mozgatják a világot.
Ízlés kérdésében pedig azt hiszem, Moszkva tér-konzervatív vagyok.
0 Megjegyzések