László Gyula (Kőhalom, 1910. március 14. – Nagyvárad, 1998. június 17.) Széchenyi-díjas magyar régész-történész, képzőművész, egyetemi tanár.
Művészettörténet, néprajz, magyar, földrajz, régészet szakot hallgatott. 1935-ben a budapesti tudományegyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Egyetemi évei alatt dolgozott a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumban, valamint a Magyar Nemzeti Múzeumban gyakornokként. Később a Múzeumi Központban előadó lett, majd a Nemzeti Múzeum középkori osztályának vezetője. Tanulmányúton Londonban, Rómában, Párizsban, és Firenzében járt. 1938-ban megkapta a Harriseion-ösztöndíjat, mintegy fél évig volt lehetősége Görögországban, a görög és a bizánci művészeteket tanulmányozni. 1940–1949 között Kolozsvárott volt egyetemi tanár.
Székelyföldön népdalokat tanult, fejfákat, bútorokat rajzolt, festett. Ezenkívül kortársairól mintegy 600 portrét rajzolt és festett. Megtanulta a bronz-, kő-, és faszobrászatot, valamint a terrakotta- és éremkészítést is. Miután visszatért Budapestre, a Magyar Nemzeti Múzeumban kiállítások ügyeivel foglalkozott, 1957 és 1980 között a budapesti tudományegyetem tanára, tanszékvezetője volt. 1980-ban nyugdíjba vonult. A 1960-as évek közepén dolgozta ki a kettős honfoglalás elméletét, majd a szvidéri-elméletként ismertté vált eredet-elméletet.
László Gyula vette át az ELTE újraegyesített Régészeti Tanszék vezetését, 1967-ben.
A magyar őstörténetre és a honfoglalás korára vonatkozó régészeti, történeti, nyelvészeti, etnográfiai és antropológiai adatok szintézisének megalkotására törekedett, és ezzel az újfajta, komplex szemléletével maradandó hatást tett a hallgatókra a saját szűkebb tudományterületén kívül is.
Emlékezete:
Alsócsernáton kopjafa
Dombormű az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban
Róla elnevezett gimnázium Újpalotán, Budapesten
Tiszteletére megalapították Budapesten a László Gyula Történelmi és Kulturális Egyesület
Művészettörténet, néprajz, magyar, földrajz, régészet szakot hallgatott. 1935-ben a budapesti tudományegyetemen bölcsészdoktori oklevelet szerzett. Egyetemi évei alatt dolgozott a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeumban, valamint a Magyar Nemzeti Múzeumban gyakornokként. Később a Múzeumi Központban előadó lett, majd a Nemzeti Múzeum középkori osztályának vezetője. Tanulmányúton Londonban, Rómában, Párizsban, és Firenzében járt. 1938-ban megkapta a Harriseion-ösztöndíjat, mintegy fél évig volt lehetősége Görögországban, a görög és a bizánci művészeteket tanulmányozni. 1940–1949 között Kolozsvárott volt egyetemi tanár.
Székelyföldön népdalokat tanult, fejfákat, bútorokat rajzolt, festett. Ezenkívül kortársairól mintegy 600 portrét rajzolt és festett. Megtanulta a bronz-, kő-, és faszobrászatot, valamint a terrakotta- és éremkészítést is. Miután visszatért Budapestre, a Magyar Nemzeti Múzeumban kiállítások ügyeivel foglalkozott, 1957 és 1980 között a budapesti tudományegyetem tanára, tanszékvezetője volt. 1980-ban nyugdíjba vonult. A 1960-as évek közepén dolgozta ki a kettős honfoglalás elméletét, majd a szvidéri-elméletként ismertté vált eredet-elméletet.
László Gyula vette át az ELTE újraegyesített Régészeti Tanszék vezetését, 1967-ben.
A magyar őstörténetre és a honfoglalás korára vonatkozó régészeti, történeti, nyelvészeti, etnográfiai és antropológiai adatok szintézisének megalkotására törekedett, és ezzel az újfajta, komplex szemléletével maradandó hatást tett a hallgatókra a saját szűkebb tudományterületén kívül is.
Emlékezete:
Alsócsernáton kopjafa
Dombormű az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban
Róla elnevezett gimnázium Újpalotán, Budapesten
Tiszteletére megalapították Budapesten a László Gyula Történelmi és Kulturális Egyesület
0 Megjegyzések