Ha a nyugati nagyhatalmak beavatkoznának Szíriában, azzal nemcsak az ott zajló polgárháborúnak vetnének véget, hanem elvágnák Irán kapcsolatát a Földközi-tengerrel, leszámolnának Izrael egyik ellenségével, sőt zsidóbarát kormányt ültethetnének a szíriai nép nyakára, a palesztinok helyzetén is rontva ezzel.

Nem szűnt még meg az izraeli támadás esélye Iránnal szemben, sőt ennek lehetősége egyre valószínűbb az év vége felé – írja James P. Rubin, a foreignpolicy.com külpolitikai elemzője, mivel a jelenleg zajló nemzetközi tárgyalások nem valószínű, hogy radikális fordulatot eredményeznének az iráni atomprogramban. Az elemző szerint a keményvonalas diplomácia és a gazdasági szankciók mellett az Egyesült Államok azzal tudná megakadályozni Izraelt egy ilyen katonai akcióban, hogy segíti a szíriai népet Bassar al-Asszád rezsimjével szembeni küzdelmében.
Irán atomprogramja és a szíriai polgárháború első ránézésre ugyan nem kapcsolódik egymáshoz, de Rubin szerint igazából „kigobozhatatlanul összefonódik”. Izrael attól tart, hogy elveszíti nukleáris monopóliumát és ez által hátrányba kerül a hagyományos hadviselésben a Közel-Keleten. Az elemző szerint ugyanis Izraelnek nem attól kell félnie, hogyha Irán atombombára tesz szert, akkor "egy őrült iráni vezető azt ledobja a zsidó államra", mert az mindkét állam pusztulásához vezetne. A tények azonban azt mutatják, hogy Iránnak nincs is szüksége atombombára ahhoz, hogy aláássa Izrael katonai előnyét Libanonnal és Szíriával szemben. "Ha Irán csak a nukleáris fegyver küszöbére elér, már akkor felszólíthatja a Hezbollahot, hogy támadja meg Izraelt, és a zsidó államnak ekkor már kétszer is meg kell gondolnia, hogy visszatámad-e" - írja az elemző.
Az elmúlt három évtized ellenségeskedése ellenére nem fordult elő közvetlen katonai konfrontáció Izrael és Irán között – de Rubin szerint a Hezbollahon keresztül Irán folyamatosan ássa alá Izrael biztonságát. Az Asszád rezsim bukása azonban szétszakítaná az Izrael-ellenes szövetséget. Ehud Barak izraeli védelmi miniszter nemrég azt nyilatkozta a CNN-nek, hogy az „Asszád rezsim bukása nagy csapást jelentene Iránnak… és azonnal meggyengítené a libanoni Hezbollahot, a gázai Hamászt és az Iszlamista Dzsihádot.”

A Barack Obama által vezetett Egyesült Államok egyelőre nem kíván a líbiaihoz hasonló légitámadást indítani. Rubin három érvet mond, hogy ennek mi az oka: először is a szíriai ellenzék nem egységes, és nem rendelkeznek elfoglalt területekkel, másodszor az Arab Liga nem kért külső katonai beavatkozást, mint ahogy azt tette Líbia esetében. Harmadszor pedig Oroszország, az Asszád uralom régi szövetségeseként, még mindig erőteljesen ellenzi a lépést.
Egy Szíria elleni támadáshoz az Egyesült Államoknak komoly diplomáciai lépéseket kellene tennie Katar, Szaúd-Arábia és Törökország felé, hogy megszervezze, kiképezze és felfegyverezze a szíriai ellenzéket. Ennek már csak a bejelentése is komoly disszidálási hullámhoz vezetne a szíriai hadseregben. Ez után az amerikai diplomatáknak és a Pentagon szakembereinek Törökországban és talán Jordániában kell egyesítenie és megerősítenie a szíriai ellenzéket. Rubin szerint elképzelhető, hogy ha az ellenzék látja, hogy a külső segítség útban van, akkor kialakítható a Szíriai Nemzeti Tanáccsal egy koherens politikai vezetés és a Szabad Szír Hadseregnek is egy kezelhető struktúrája. Mivel jelenleg mindkettő rendkívül gyenge és megosztott, ez a folyamat hosszú ideig eltarthat, de Rubin figyelmeztet arra, hogy akár lesz nemzetközi közbeavatkozás, akár nem, a szíriai polgárháború még évekig el fog húzódni.
Egy másik lépés egy koalíciós légitámadás nemzetközi támogatásának megszerzése lenne. Mivel Oroszország soha nem fog egy ilyen műveletet támogatni, ezért az ENSZ Biztonsági Tanácsa nem alkalmas eszköz ehhez a feladathoz. Néhány európai ország szintén vonakodik, ami a NATO általi beavatkozást nehezíti meg, ezért Rubin szerint egy külön koalícióra lenne szükség nyugati és közel-keleti országok között. Mivel Szíria eléggé elkülönül az Arab Ligán belül, ezért az elemző szerint meg lehetne nyerni arab országokat is, például Törökországot vagy Szaúd-Arábiát.

Az Egyesült Államok kihagyhatatlan a képből, mivel a legtöbb kulcsfontosságú ország csak akkor venne részt egy ilyen műveletben, ha azt Washington vezeti. Sok elemző aggodalmát fejezte ki, hogy az amerikai részvétel konfrontációt jelentene Oroszországgal szemben, de például Koszovó esetében ez nem így történt: a NATO egy orosz szövetség ellen lépett fel és Oroszország nem tett többet a „panaszkodásnál”. Ráadásul abban az esetben az oroszoknak komoly etnikai és politikai kapcsolatai voltak a szerbekkel, míg Szíria esetében ez nem áll fenn.
Rubin tehát úgy találja, hogy a szíriai ellenzék felfegyverzése és egy légitámadásra felkészülő koalíció létrehozása nem járna sok költséggel, de "nagy mértékben kifizetődő lenne" (mármint a cionistáknak - a szerk.). Hiszen Irán stratégiailag izolálódna, és nem tudná kiterjeszteni befolyását a Közel-Keleten. Egy ilyen stratégia elvágná a libanoni Hezbollah csatornáit is Iránnal, hiszen Szíria nem biztosítana többé lehetőséget az irániaknak a kiképzésre és a fegyverek szállítására. Rubin meglátása szerint a szíriai rezsim utódja pedig nagy valószínűséggel Amerika-barát politikát folytatna.
(Foreignpolicy.com - ATV nyomán)