A Történelmi Egyházakban nem szóltak a harangok a Nemzeti Összetartozás Napján – Trianon napján 2012 június 4-én. A katolikus, református és evangélikus egyházi vezetők az illetékes államtitkához írt levelükben közölték ebbéli összehangolt döntésüket. Ugyanakkor levelükben megerősítették, hogy egyházaik szívükön viselik a nemzeti összetartozás ügyét.
Mindenesetre, megdöbbentő, furcsa és érthetetlen ez a tiltás, azoknak a történelmi tényeknek tükrében, hogy életbevágó fontos ügyek, veszedelmek, vagy örömök esetén – melyek az egész népet érintették a keresztény templomok harangjai mindig megszólaltak. Pápai rendeletre harangszó kérte és köszöntötte a történelmi nándorfehérvári győzelmet a török felett 1456-ban. Harangszóval indították csatába seregeinket és üdvözölték a győztes csatából hazatért harcosokat. Harangszó figyelmeztetett a közelgő ellenségre, vagy tűzvészre, vízáradatra. Harangzúgás köszöntötte az egyházi és világi méltóságok megérkezését. Ugyanígy harangok zúgása hirdette az örömöt, amikor 1938-ban Szlovákia magyarlakta déli sávja, majd amikor 1940-ben Észak Erdély a Székelyfölddel visszatért a két Bécsi Döntés értelmében. Így országszerte harangok zengtek a rendszerváltás idején amikor az utolsó szovjet katona elhagyta Magyarországot 1991 június 19-én, vagy 2009 május 22-én, amikor egyesültek a Kárpát-medence református egyházai, és létrejött a Magyar Református Egyház, majd 2010 június 4-én, a trianoni határmegvonás 90. évfordulóján.
2012 június 4-én pedig az egyházvezetés elnémította a történelmi egyházak harangjait. A válasz indokolása az, hogy a templomok harangjai csak istentiszteleti vagy liturgikus alkalmakkor szólnak. Hogyan áll meg ez az állitás a fentiekkel szemben?
Továbbá eleddig az egyházak állásfoglalásait teológiai érvekkel indokolták és támasztották alá. Ez most fájóan elmaradt.
Akkor vajon mi késztethette az történelmi egyházak vezetőit a harangszó betiltására? A találgatások színes skálája nyílik itt fel: a külföldről jött figyelmeztetésektől, a hazai ellenzék tanácsain túl egészen a történelmi egyházak közé besorolt fiatal gyülekezet miatti sérelemig.
Mindenestre érthetetlen ez most, egy nemzeti elkötelezettségű kormány idején, mely mindenféle zavaros, káros és veszedelmes ideológia helyett a keresztény hit és erkölcs értékeit tette meg a magyar nemzet szilárd spirituális fundamentumának, mely az volt 1000 évig. Ahelyett hogy történelmi egyházaink mindent megtennének a hitetlenné és erkölcstelenné csúszott nép re-krisztianizálására, megtérésére, újjászületésére, elveszett hitbeli és erkölcsi értékeinek helyreállitására – most hűvös távolságból még a történelmünk során kialakult nép és egyházai közötti sors és életközösségnek egyik szimbólikus ugyan, de nagyon jelentős kapcsolatát könnyedén elvetik.
A komunizmus a népegyházból egy szegregált közösséget csinált. Vajon csakugyan ebben akar megmaradni, vagy él a lehetőséggel kitörni ebből, s újra olyan lesz mint volt, aki “Örül az örülőkkel és sír a sírókkal” (Róma 12:15).
Quo vadis ecclesia?
Dr. Pungur József
református lelkész