Torma Zsófia (az első magyar régésznő) 1894-ben ismertette kutatási eredményeit "Sumér nyomok Erdélyben" című művében, mely Jénában jelent meg német nyelven.
1840-ben született Csicsókeresztúron, nemesi, nagybirtokos Torma József és Dániel Jozefa házasságából. Apja szenvedélyes régészkedő volt és bátyja, Károly - akivel sok mindenben nem értettek egyet a régészetet illetően - nevéhez fűződik Aquincum feltárása és szabad múzeumi berendezése, a Csörsz-árok és a sok római erődítmény, a "limesek" feltárása. Magas tisztséget töltött be, egyetemi tanár és a képviselőház alelnöke is lett. Elfogultságát Fekete Zsigmond többször idézi azzal, hogy a Csörsz-árkát és minden vízrendszer-nyomot a rómaiaknak tulajdonított és szenvedélyesen tagadta az avarság és a hunok műveltségét.
A magyarul megjelent kötetben Jáki Gábor mutatja be TZS életét és munkásságát. A bevezetőben Fehér Anna - az amerikai magyar nyelvű kiadás kiadója a következőket írja: "Szándékunk a kis munka kiadásával mindössze annyi, hogy hódolni akarunk a sokat gúnyolt, lenézett, elmellőzött magyar régésznőnek, szászvárosi jeltelen sírjára hálánk babérkoszorúját elhelyezzük, és nevét a modern sumerológia nevesei, rangosai közé iktassuk."
Jáki: "Első nyilvános szereplése a budapesti IX. Nemzetközi Őstörténelmi és Embertani Kongresszus alkalmával történt. Hunyad megye őt bízta meg képviseletével. ...Ismeretségek, nemzetközi kapcsolatok, holtig tartó barátságok és ellenségeskedések születtek ekkor az első magyar régésznő körül. Ellenségeinek zöme az akkori Magyar Tudományos Akadémia és az egyetemi professzorok sorából került ki, míg legnagyobb barátai, Sayce, Langenschmit, Virkow és főként Schliemann ekkor ismerték el a zseniális magyar leány eszmetársításait és őskultúrák kényes problémáinak egyszerűsítésén és kapcsolatán. Ekkor merült fel Tordas-Trója-Mezopotámia kultúráinak szerves összefüggésének a gondolata, amelyhez egyre több külföldi tudós csatlakozott, hódolva a magyar régésznő intuitív és mégis tárgytörténelmi meglátásainak."
Torma Zsófia a leletein szereplő jegyek és írások sokaságát, és Tordost Trója műveltségéhez kapcsolta és rádöbben, hogy Tróján túl is vezetnek szálak, és eljutott a sumérokig.
"A tordosi kultúra felbecsülhetetlen értékű gyűjteménye, az 1876-ban lezajlott nemzetközi Régészeti Kongresszus legnagyobb látványossága volt.
Ha azt halljuk, hogy a világ legelső nő régésze, régésznője, a tudós iránti tiszteleten túl, kíváncsiak vagyunk, hogy milyen volt ő? Torma Zsófia, okos, szép, nemesi származású, gazdag hölgy volt, akinek 25 férfi kérte meg a kezét, ő azonban nem egyetlen személynek, hanem a magyar tudománynak adta. Nem mintha magát embertársai fölé emelte volna, hiszen végtelenül szerény volt, mint ahogy azt az „Ethnographische Analogien” zárszava bizonyítja: . ….minden dicsvágyat és feltűnéskeltést kerülve gyűjteményem jelentőségének fontos voltát egyedül abban látom, hogy leleteimet a Maros hullámai elől biztonságba helyeztem, miután más megfelelő gyűjtőre nem akadtak. Tettem ezt annak ellenére is, hogy az elfogultság és sokoldalú kellemetlenkedés sokak részéről ellenem megnyilvánult és még ma is folytatódik.”
Említett tulajdonságai ellenére nem nőtársainak féltékenysége keserítette meg életét. Írásaiban említi a Szebeni Honismertető Egylet hölgytagjainak magasztaló dicséretét. Heinrich Schliemann második feleségével, a szintén régészkedő Sophie-val, Johannes Ranke német antropológus feleségével, Annával igen jó volt a kapcsolata. Gazdaságát, háztartását bizonyára gondosan vezette és irányította, hiszen fennmaradtak Anna Rankénak, a német antropológusfeleségnek levelei, amelyekben lelkendezve köszöni meg a Szászvárosból Münchenbe ládaszámra küldött, gondosan csomagolt, gyönyörű gyümölcsöket.
A 9. Nemzetközi Ősrégészeti Tanácskozáson, 1876-ban egyetlen nő volt az előadók között. A vicclapok kezdetben gúnyolták a „bogarászó kisasszonyt”, „mígnem apránként hozzászokott a közönség ahhoz, hogy benne a regények nevetséges <kék harisnyás> figurája helyett a valódi tanultságnak nálunk ugyan kivételes, de hála Istennek azért már itt is örvendetesen sokasodó mintaképét tisztelje és respektálja”. (Téglás Gábor tanítvány, régész)
Kifejezetten asszonytársai számára írt cikket 1896-ban, A Szolnok-dobokamegyei nők ezredévi emléklapjába „Hazánk népe ősmythosának maradványai” címmel.
Híres volt jótékonyságáról, ismét Téglás Gábort idézem: „… a közjóra irányuló szívnemesség és könyörületesség, a régi magyar nemzeti udvarházak hölgyeinek napjainkban fájdalom már gyérülni kezdő erénye Torma Zsófiában a szó legnemesebb értelmében megszemélyesítőjét bírta. Az árvák, az üldözöttek, a segélyre szorultak készséges pártfogójaként mindenkinek szolgálatára állott, s Szászvároson, hol annyi család áldhatja ritka szívjóságát, már ebbeli
ténykedései is biztosíthatnák neve fennmaradását.„
Az ásató, terepen dolgozó régésznek egy kubikus erejével és egy sebészorvos finom kezével kell rendelkeznie. Torma Zsófia kezdetben állta versenyt a férfiakkal. Az itthoni mellőzések, írásainak sorozatos visszautasítása, leleteinek lekicsinylése éppen azok részéről, akiket kezdetben legjobban tisztelt, (Hampel József, Pulszky Ferenc, Hunfalvy Pál) a lelkén keresztül törték meg erejét. 1881-ben odáig jut, hogy arra kéri Haynald Lajos bíboros érseket (1816-1891), hogy szerezze meg számára Rudolf trónörökös felesége, Stefánia belga királylány mellett a magyar társalkodónő tisztét. Bár bizonyosan ott is hazája érdemeire hívta volna fel a figyelmet, jó hogy e kiugrási kísérlete nem sikerült, hiszen ezen időszak után következtek legfontosabb felfedezései, többek között az, hogy nem a dákok, hanem egy 3000 évvel korábbi turáni népesség Trójához és Mezopotámiához (ahogy akkor nevezték, Babylonhoz) kapcsolható hagyatékát mentette meg a pusztulástól.
Több helyen olvastam, hogy Torma Zsófia az eredményeit „zseniális női intuíciójának” köszönheti, mintha ezzel el lehetne leplezni azt a tényt, hogy egyszerűen okosabb és szorgalmasabb volt szaktársainál, akiket pontosan harminc évvel előzött meg. Hiszen az ő 1875-ben kezdett tordosi ásatásait csak 1905-ben követte a hasonlóan újkőkori, de írásbeli anyagában szegényesebb Vincsa telep felfedezése Nándorfehérvár mellett.
A régésznő szorgalmának gyümölcsét, 10 387 darabból álló gyűjteményét az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtára vásárolta meg. Mivel nagy vagyonát kutatásaira és jótékonyságra áldozta, így idősebb korában gyűjteményének már nem tudott új helyet biztosítani, ezért 1891-ben ötezer forintért és 800 forint életjáradékért megvált tőle. Darabszámra több lenne régészeti hagyatéka, de sokan kértek tőle anyagot és ő szívesen küldött, bármilyen fáradságosan jutott is hozzá.
Egy részlet Francis Haverfield oxfordi régész, történész leveléből: „ Alig merem kérdezni, de mint Ön is tudja, a régészek nagyon szemérmetlenek, hogy kölcsön adhatna-e nekem néhányat ezekből a kincsekből? Szeretném, ha gyűjteményem mellé még volna három bálványom, három csigolyám és az a különös négy oldalas tárgy...”
Zsófia küldött anyagot, gondosan csomagolva mindenkinek boldogan. Az oxfordi régész úr pedig soha nem hívta meg Oxfordba előadást tartani, mások kihagyták a szakirodalomból, az általa mélyen tisztelt és népszerűsített Heinrich Schliemann pedig sűrű teendőire hivatkozva elutasította, hogy előszót írjon könyvéhez (1882). Hogy azért történt-e ez, mert nő volt és az irányadó férfi tudósoknak kényelmetlen lett volna a hivatkozás, vagy azért, mert adakozó, segítőkész jellem volt, erről több mint 130 év távolából nehéz bizonyosat mondani…
1840-ben született Csicsókeresztúron, nemesi, nagybirtokos Torma József és Dániel Jozefa házasságából. Apja szenvedélyes régészkedő volt és bátyja, Károly - akivel sok mindenben nem értettek egyet a régészetet illetően - nevéhez fűződik Aquincum feltárása és szabad múzeumi berendezése, a Csörsz-árok és a sok római erődítmény, a "limesek" feltárása. Magas tisztséget töltött be, egyetemi tanár és a képviselőház alelnöke is lett. Elfogultságát Fekete Zsigmond többször idézi azzal, hogy a Csörsz-árkát és minden vízrendszer-nyomot a rómaiaknak tulajdonított és szenvedélyesen tagadta az avarság és a hunok műveltségét.
A magyarul megjelent kötetben Jáki Gábor mutatja be TZS életét és munkásságát. A bevezetőben Fehér Anna - az amerikai magyar nyelvű kiadás kiadója a következőket írja: "Szándékunk a kis munka kiadásával mindössze annyi, hogy hódolni akarunk a sokat gúnyolt, lenézett, elmellőzött magyar régésznőnek, szászvárosi jeltelen sírjára hálánk babérkoszorúját elhelyezzük, és nevét a modern sumerológia nevesei, rangosai közé iktassuk."
Jáki: "Első nyilvános szereplése a budapesti IX. Nemzetközi Őstörténelmi és Embertani Kongresszus alkalmával történt. Hunyad megye őt bízta meg képviseletével. ...Ismeretségek, nemzetközi kapcsolatok, holtig tartó barátságok és ellenségeskedések születtek ekkor az első magyar régésznő körül. Ellenségeinek zöme az akkori Magyar Tudományos Akadémia és az egyetemi professzorok sorából került ki, míg legnagyobb barátai, Sayce, Langenschmit, Virkow és főként Schliemann ekkor ismerték el a zseniális magyar leány eszmetársításait és őskultúrák kényes problémáinak egyszerűsítésén és kapcsolatán. Ekkor merült fel Tordas-Trója-Mezopotámia kultúráinak szerves összefüggésének a gondolata, amelyhez egyre több külföldi tudós csatlakozott, hódolva a magyar régésznő intuitív és mégis tárgytörténelmi meglátásainak."
Torma Zsófia a leletein szereplő jegyek és írások sokaságát, és Tordost Trója műveltségéhez kapcsolta és rádöbben, hogy Tróján túl is vezetnek szálak, és eljutott a sumérokig.
"A tordosi kultúra felbecsülhetetlen értékű gyűjteménye, az 1876-ban lezajlott nemzetközi Régészeti Kongresszus legnagyobb látványossága volt.
Ha azt halljuk, hogy a világ legelső nő régésze, régésznője, a tudós iránti tiszteleten túl, kíváncsiak vagyunk, hogy milyen volt ő? Torma Zsófia, okos, szép, nemesi származású, gazdag hölgy volt, akinek 25 férfi kérte meg a kezét, ő azonban nem egyetlen személynek, hanem a magyar tudománynak adta. Nem mintha magát embertársai fölé emelte volna, hiszen végtelenül szerény volt, mint ahogy azt az „Ethnographische Analogien” zárszava bizonyítja: . ….minden dicsvágyat és feltűnéskeltést kerülve gyűjteményem jelentőségének fontos voltát egyedül abban látom, hogy leleteimet a Maros hullámai elől biztonságba helyeztem, miután más megfelelő gyűjtőre nem akadtak. Tettem ezt annak ellenére is, hogy az elfogultság és sokoldalú kellemetlenkedés sokak részéről ellenem megnyilvánult és még ma is folytatódik.”
Említett tulajdonságai ellenére nem nőtársainak féltékenysége keserítette meg életét. Írásaiban említi a Szebeni Honismertető Egylet hölgytagjainak magasztaló dicséretét. Heinrich Schliemann második feleségével, a szintén régészkedő Sophie-val, Johannes Ranke német antropológus feleségével, Annával igen jó volt a kapcsolata. Gazdaságát, háztartását bizonyára gondosan vezette és irányította, hiszen fennmaradtak Anna Rankénak, a német antropológusfeleségnek levelei, amelyekben lelkendezve köszöni meg a Szászvárosból Münchenbe ládaszámra küldött, gondosan csomagolt, gyönyörű gyümölcsöket.
A 9. Nemzetközi Ősrégészeti Tanácskozáson, 1876-ban egyetlen nő volt az előadók között. A vicclapok kezdetben gúnyolták a „bogarászó kisasszonyt”, „mígnem apránként hozzászokott a közönség ahhoz, hogy benne a regények nevetséges <kék harisnyás> figurája helyett a valódi tanultságnak nálunk ugyan kivételes, de hála Istennek azért már itt is örvendetesen sokasodó mintaképét tisztelje és respektálja”. (Téglás Gábor tanítvány, régész)
Kifejezetten asszonytársai számára írt cikket 1896-ban, A Szolnok-dobokamegyei nők ezredévi emléklapjába „Hazánk népe ősmythosának maradványai” címmel.
Híres volt jótékonyságáról, ismét Téglás Gábort idézem: „… a közjóra irányuló szívnemesség és könyörületesség, a régi magyar nemzeti udvarházak hölgyeinek napjainkban fájdalom már gyérülni kezdő erénye Torma Zsófiában a szó legnemesebb értelmében megszemélyesítőjét bírta. Az árvák, az üldözöttek, a segélyre szorultak készséges pártfogójaként mindenkinek szolgálatára állott, s Szászvároson, hol annyi család áldhatja ritka szívjóságát, már ebbeli
ténykedései is biztosíthatnák neve fennmaradását.„
Az ásató, terepen dolgozó régésznek egy kubikus erejével és egy sebészorvos finom kezével kell rendelkeznie. Torma Zsófia kezdetben állta versenyt a férfiakkal. Az itthoni mellőzések, írásainak sorozatos visszautasítása, leleteinek lekicsinylése éppen azok részéről, akiket kezdetben legjobban tisztelt, (Hampel József, Pulszky Ferenc, Hunfalvy Pál) a lelkén keresztül törték meg erejét. 1881-ben odáig jut, hogy arra kéri Haynald Lajos bíboros érseket (1816-1891), hogy szerezze meg számára Rudolf trónörökös felesége, Stefánia belga királylány mellett a magyar társalkodónő tisztét. Bár bizonyosan ott is hazája érdemeire hívta volna fel a figyelmet, jó hogy e kiugrási kísérlete nem sikerült, hiszen ezen időszak után következtek legfontosabb felfedezései, többek között az, hogy nem a dákok, hanem egy 3000 évvel korábbi turáni népesség Trójához és Mezopotámiához (ahogy akkor nevezték, Babylonhoz) kapcsolható hagyatékát mentette meg a pusztulástól.
Több helyen olvastam, hogy Torma Zsófia az eredményeit „zseniális női intuíciójának” köszönheti, mintha ezzel el lehetne leplezni azt a tényt, hogy egyszerűen okosabb és szorgalmasabb volt szaktársainál, akiket pontosan harminc évvel előzött meg. Hiszen az ő 1875-ben kezdett tordosi ásatásait csak 1905-ben követte a hasonlóan újkőkori, de írásbeli anyagában szegényesebb Vincsa telep felfedezése Nándorfehérvár mellett.
A régésznő szorgalmának gyümölcsét, 10 387 darabból álló gyűjteményét az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtára vásárolta meg. Mivel nagy vagyonát kutatásaira és jótékonyságra áldozta, így idősebb korában gyűjteményének már nem tudott új helyet biztosítani, ezért 1891-ben ötezer forintért és 800 forint életjáradékért megvált tőle. Darabszámra több lenne régészeti hagyatéka, de sokan kértek tőle anyagot és ő szívesen küldött, bármilyen fáradságosan jutott is hozzá.
Egy részlet Francis Haverfield oxfordi régész, történész leveléből: „ Alig merem kérdezni, de mint Ön is tudja, a régészek nagyon szemérmetlenek, hogy kölcsön adhatna-e nekem néhányat ezekből a kincsekből? Szeretném, ha gyűjteményem mellé még volna három bálványom, három csigolyám és az a különös négy oldalas tárgy...”
Zsófia küldött anyagot, gondosan csomagolva mindenkinek boldogan. Az oxfordi régész úr pedig soha nem hívta meg Oxfordba előadást tartani, mások kihagyták a szakirodalomból, az általa mélyen tisztelt és népszerűsített Heinrich Schliemann pedig sűrű teendőire hivatkozva elutasította, hogy előszót írjon könyvéhez (1882). Hogy azért történt-e ez, mert nő volt és az irányadó férfi tudósoknak kényelmetlen lett volna a hivatkozás, vagy azért, mert adakozó, segítőkész jellem volt, erről több mint 130 év távolából nehéz bizonyosat mondani…
0 Megjegyzések