Tamási Áron (született: Tamás János, Farkaslaka, 1897. szeptember 20. – Budapest, 1966. május 26.) Kossuth-díjas magyar író. Leggyakrabban az ún. népi írók közé sorolják.

Tamási Áron 1897. szeptember 20-án született Farkaslakán kisbirtokos parasztcsaládban. Tíz testvére közül négy élte meg a felnõttkort. 1910-ben került a székelyudvarhelyi gimnáziumba. 1916-tól katona. 1917-ben tett hadiérettségit Gyulafehérváron. 1918-ban karpaszományos õrvezetõként az olasz frontra került. Felsõ iskoláit Kolozsvárott végezte: 1918–1921 jogot hallgatott, majd a Kereskedelmi Akadémián tanult, ahol 1922-ben szerzett diplomát. 1922–23-ban banktisztviselõként dolgozott Kolozsváron és Brassóban. 1922-tõl jelentek meg novellái. 1923–25-ben az Amerikai Egyesült Államokban élt: alkalmi munkákat vállalt, majd banktisztviselõ lett. 1926-tól újságíró Erdélyben, a kolozsvári Újság munkatársa. Kapcsolatban állt az Erdélyi Helikon, a Korunk íróival, valamint a népi írókkal. Leghíresebb mûve, az „Ábel a rengetegben” címû regénye 1932-ben jelent meg. 1934-ben tagja lett a Válasz szerkesztõségének. 1935 áprilisában részt vett a népiek és Gömbös Gyula miniszterelnök találkozóján: támogatta az Új Szellemi Front ötletét. Õ szervezte 1937-ben a Vásárhelyi Találkozót, a romániai magyarság problémáit taglaló tanácskozást. A harmincas évek végén mozgalmi-politikai aktivitása csökkent. 1942 novemberében több népi íróval együtt a lillafüredi írótalálkozó résztvevõje volt, ahol Kállay Miklós miniszterelnök és a magyar hadvezetés látta vendégül a több mint félszáz meghívottat. Írásaiban gyakran ábrázolta a székelyek életét, stílusa a „tündéri realizmus”. Regények, elbeszélések mellett színpadi mûveket is írt. Négyszer kapott Baumgarten-díjat (1929-ben, 1930-ban, 1933-ban és 1943-ban). 1944-ben települt át Budapestre. 1945–47-ben a Nemzetgyûlés tagja, a Nemzeti Parasztpárt budapesti törvényhatósági bizottsági tagja. 1943–1949 között az MTA levelezõ tagja. Az ötvenes években a mellõzött írók közé tartozott, de 1953-tól újra megjelenhettek írásai. 1954-ben Kossuth-díjat kapott, s ugyanebben az évben tagja lett a Nagy Imre által újjászervezett Hazafias Népfront Országos Tanácsának. 1956 szeptemberétõl tagja s egyben egyik alelnöke lett az Írószövetség elnökségének. 1956. október 23-a után a népi írók közül elsõként tett hitet a forradalom mellett: 26-án felolvasta a rádióban „Magyar fohász” címû írását, amely nyomtatásban is megjelent az Irodalmi Újság november 2-i számában. Óvott „az osztályjellegû harcok” visszatérésétõl, s a Parasztszövetség újjászervezését szorgalmazta; „a nemzeti hagyományok szellemének” megfelelõ intézményrendszer létrehozását sürgette. Október 31-én beválasztották a Petõfi Párt néven újjáalakult Nemzeti Parasztpárt szellemi irányító testületébe. Õ írta és olvasta fel az Írószövetség december 28-i taggyûlésén a „Gond és hitvallás” címû nyilatkozatot, amelyben az írók kiálltak a levert forradalom célkitûzései, eszményei mellett. 1957. decemberben, engedve a nyomásnak, elhatárolta magát a forradalomtól, ugyanakkor a hatalmat az erkölcsi és esztétikai értékek méltánylására kérte. Az Írószövetség 1959-es újjáalakításakor az alapító tagok között volt, az 1962. évi közgyûlésen a népi írók közül egyedül õ szólalt fel. 1963-ban a Béketanács elnökségi tagja lett. 1966. május 26-án halt meg Budapesten.