(Krisztus) Rájuk lehelle és monda nékik: Vegyetek Szentlelket (János ev. 20:22)
Korunkban a keresztény nagyünnepek formálisan megvannak ugyan, ám lényegük rendszerint elsikkad. Különösen is igaz ez Pünkösdre. Míg karácsonyban, Nagypénekben és Húsvétban van valami kézzelfogható: az egyikben a szent gyermek, a másikban a keresztfa, aztán az üres sír – addig Pünkösdben szélnek zendülése, kettős tüzes nyelvek jelenése, egy apostoli beszéd – mind olyannyira megfoghatatlan jelenségek. Nemcsoda, hogy Pünkösd ünnepe mára igencsak eljelentéktelenedett – holott Pünkösd jelentősége órási, egziszetenciális és világtörténeti, mert Pünkösd nem más mint az új teremetés kezdete a emberen!
Idézzük fel a teremtéstörténetből az ember teremtését (I Mózes 1- 2). A teremtmények hosszú sorában Isten utoljára megteremtette az első emberpárt, Ádámot és Évát. Alkotta az embert a föld porából, mint minden más élőlényét, de a maga képére formálta és isteni lehelletet lehelt belé. Ezáltal lett az ember különleges lény. Állati testhez hasonló testben isteni lélekkel felruházott teremtmény. Ez határozza meg helyét a teremtésben: egyszerre tartozik a földi és a mennyei világba és az isteni szikra minősíti az embert emberré, aki képes feladatát betölteni: uralmát a sáfárságra kapott föld felett.
Az ember azoban elbukott (I Mózes 3), mert fellázadt teremtésbeli állapota ellen és a teremtmény a teremtője helyébe akart lépni. Tragédiája nem csak az, hogy kiűzetett Isten közeléből az Édenből, hanem összetörte magán Isten képét. Elindult a maga bizonytalan útján mely útvesztőkkel van tele¸ egy életre amelyben a dzsungel törvényei uralkodak; ahol az ember már nem testvér, hanem ellenség, ahol az ember embernek farkasa, ahol mindenki harcol mindenki ellen, ahol népek támadnak népekre, ahol ismeretlen a béke – mert csak háborúkközti szünet van; ahol a győztesek országokat darabolnak szét, ahonnan kiírtják a legyőzötteket vagy azonnal, vagy lassan, hoszabb távú kizsákmányolás révén; ahol hiányzik a béke, szeretet és irgalom, de tort űl az erőszak, a háborúság és a válogatott kegyetlenség. A mai világ nagy illusztrációja annak, hogy az mivé lett az ember kezén! Nemcsoda, hogy ebben a világban az arasznyi emberi létet egyre többen találják érthetetlennek, élhetetlennek és elviselhetetlennek.
A középkori teológusok úgy látták, hogy Istennek a bűnnel szemben három lehetséges terve volt. Az egyik, hogy elpusztítsa a bűnt, s vele az embert és világát. Azonban Isten ezzel beismerte volna vereségét: a teremtés kudarcot vallott! Isten azonban nem tette ezt meg önmaga dicsősége miatt. A másik, hogy megtűrje a gonoszt a világában mintegy együtt élve azzal. Isten ezt sem engedte meg, mert az ő isteni szuverénitása mellett nem fér meg más akarat, erő és hatalom. Isten végűl úgy döntött már a világ felvettetése előtt az örökkévalóságban meghozott Békesség Tanácsában, hogy a bűnt megbocsátás révén iktatja ki a világból, s a kiengesztelődés, megbocsátás és újrakezdés – tehát a válság művét a Fiúra bízta.
Ebben az összefüggésben lássuk meg a feltámadott Krisztus cselekedetét, amikor megrémült tanitványaira lehelt és Szentlelket adott nekik.
Ezzel a lehellettel indul el az ember új teremtése ezen a világon! Mint ahogy az első vagy ősteremtéskor az emberbe lehelt isteni lélek (I Mózes 2:7) lett a kezdete az értelmes világnak, úgy most a feltámadott Krisztus lehelletével – a Szentlélekkel indul el a világ újjáteremtése! Pünkösdnek, a Szetlélek kitöltetésének és az Egyház létrejöttének világtörténelmi jelentősége az, hogy az isteni üdvterv szerint megkezdődött a világ újjáteremtése!
Az Újtestamentom tele van ennek hirdetésével. Jézus már Nikodémusnak megmondta volt: “Szükség néktek újonnan születnetek” (János ev. 3:7). Pál mondja: “Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az” (II Kor. 5:11); “felöltöztétek amaz új embert” (Kol. 3:10). A Jelenések könyvében hangzik fel Isten végső terve: “Imé mindent újjá teszek! (21:5).
A mindenkori ember mindig is érezte, hogy a világ nem az aminek lennie kellene: a való világ nem a kellő világ, s hozzáfogott egy jobb, szebb és élhetőbb világ felépítéséhez. Technikával, tudománnyal, civilizációval, új ideológiákkal és új szociális berendezkedéssel, ha kellett forradalmakkal, háborúkkal, meggyőzéssel vagy erőszakkal jobb világot akart teremteni. A világtörténelem nem más mint ezeknek a jámbor vagy erőszakos, szép vagy rettenetes emberi erőfeszítéseknek története És még nincs vége. Korunk embere szorongva várja vajon mit hoz a holnap? Vajon kémiai, biológiai vagy nukleáris fegyverek valamelyikével, vagy ezek együttesével pusztítja el az emberiség önmagát és világát?
Miközben egy új, jobb és szebb világ felépitéséért az ember mindent megakart változtatni – csupán egy lényeges dologról feledkezik meg, nevezetesen arról, hogy önmaga változzon meg radikálisan! A kereszténység nagy felismerése az, hogy az Isten ellen fellázadt, s tőle elszakadt ember elhallgattattván önmagában az isteni lelket, fokozatosan csúszik le a szubhumán-állati világba s lett önző, csak a maga érdekeit kereső, a másikat manpipuláló, kizsákmányoló leigázó teremtmény, aki elvesztette örök céljait, s lett útatvesztett bolyongó, céltalan, félemtől mardosott és űzött koldus, örök idegen egy ellenséges világban melyben ezer veszedelem leselkedik reá.
Erre a lehetetlen emberi állapotra a keresztény üzenet egy jó hír: lehet mindent előlről kezdeni visszatérve Istenhez! Így érti meg az ember, hogy a világ megváltoztatását önmagán kell kezdenie. Azért, mert ott kellett kezdődnie az újjáteremtésnek, azon a ponton, ahol a rontás-romlás bejött a világba – s ez a pont az ember!
Krisztus tanitványaira lehellte a Szentlelket, mely új emberré teremtette őket! Ez a Lélek ma is készen áll, hogy téged is megillesen, újjászüljön, újjáteremtsen! Ez a Lélek az ő Ígéjéből áramlik ma is, hiszen Ő mondta: “A beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet” (János 6: 63). A Biblia olyan szelence, melyet ha kinyitsz Isten újjászülő Szent Lelkének ereje árad ki belőle – engedd, hogy benned is elvégezze az új teremtés munkáját!
Az első keresztény gyülekezet a Szentlélektől újjászületett, átformált és átalakított emberekből állt akik az új világ zsengéi voltak. Vajon mai kereszténységünk nem inkább csupán egy hálásan emlékező gyülekezet-e, ahelyett, hogy Istennek a világot újjáteremtő zsengéje, a jövendő világ hírhozója és megvalósítója legyen?
Ne mástól várd a világ megújulását, kezd el magadon – engedj Krisztus életedet újjáteremtő Szent Lehelletének!
Ne feledjük: “A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” (Róm 8:19).