Nyelvünk nem csak az ősnyelv leszármazottja – ez természetes, ha mindegyik az –, hanem ezen túl is az ősnyelv legtisztábban fennmaradt túlélője. Erről a 19. század első negyede óta van tudomásunk.
A nagy felfedezők egyike, Berzsenyi Dániel (1776-1836) erről így szól: Régóta gyanús előttem az a régi előítélet, amely szerint többnyire azt hittük, hogy mindazon szavaink, melyek az idegenekhez hasonlítanak, kölcsönzöttek és idegenek, arra határoztam magamat, hogy némely szavaink származattját minden figyelemmel megtekintsem, s nyelvünk becsületét e részben is oltalmazzam. Bukdozásaim haszon nélkül nem maradtak, sőt örömmel tapasztaltam, hogy mindenütt többet találtam, mint kerestem, elannyira, hogy csakhamar általlátám azt, hogy a magyar nyelv tán az egész óvilág nyelveinek gyökere és anyja, mert nyilván tapasztalám azt, hogy a legközönségesebb természeti tárgyoknak nevezeteit nemcsak az igen rokon déli és keleti, de még az egészen idegennek vélt európai nyelvekben is általában magyar gyökerekből lehet származtatni.” Oly természetesé vált ez az ismeret akkoriban minden kutató számára, hogy a Magyar Tudományos Akadémia 1862-ben kiadott „A magyar nyelv szótárá”-nak szerzői, Czuczor Gergely és Fogarasi János önmaguk is vagy 50 nyelvvel hozzák kapcsolatba a magyar nyelvet.

Korabeli nyelvészeink tehát tisztában voltak nyelvünk ősnyelv voltával, vagyis rendkívüli maradandóságával (e két állítás ugyanis egy). Erről árulkodik az említett szótárnak a magyar szavak szófejtésére vonatkozó megállapítása: „Hogy alig van nyelv, melyben az elemzés egyszerűbb volna mint a magyarban, bajosan fogja valaki tagadhatni, kivált ha tudja, hogy régibb nyelvemlékeinkben, kezdve a XII-ik vagy akárcsak a XV. századtól a ma élő nyelvig, gyökök tekintetében alig van lényeges eltérés.” Ez pedig természetes módon jelenti azt, hogy a magyar nyelv roppant lassan változó nyelv. Ezt közismert nyelvemlékeink egybevetésével bizonyítottam „A magyar nyelv lassú változásáról” című tanulmányomban. (Demokrata, 2010. december 22.)

Mindezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy lassú változása okán az ősnyelv többi túlélői közül a magyar őrizte meg legeredetibb állapotában az ősnyelvet. Mivel még tisztán megvan benne az ősi szóalkotói elv, a nyelv és így a gondolkodás, világlátás eredeti, szerves szerkezete, ezért méltán mondhatjuk, hogy a magyar nyelv maga a „nosztratikus” nyelv – ma. Szó sincs arról, hogy ne változott volna, csak – mint hangsúlyoztam –, igen lassan, mégpedig a „nosztratikus” nyelv többi túlélőhöz viszonyítva mindmáig tartóan lényegesen lassabban. Vagyis a többi leszármazott között leginkább a magyar maradt az, ami volt. Ebben rejlik minden titka, egyedülállósága.