Nincs pénz az állami tulajdonba vett kórházak felújítására, mondja a kormány. A helyzet korántsem meglepő, hiszen előre lehetett látni: abból, hogy a magyar állam az önkormányzatokat megszabadítja, a központi büdzsét viszont megterheli a kórházak fenntartásának költségével, semmi nem lesz jobb. Csakhogy mi nem hisszük azt el, hogy nincsen pénzt: szerintünk van, csak vagy ellopták, vagy hülyeségre költik. Bizonyíthatósági okokból most csak az utóbbival foglalkozunk.

„Az állami tulajdonba került 59 egészségügyi intézménynek 24 milliárd forintra lenne szüksége az idei felújítási munkákra, beruházásokra. Úgy tudjuk, az államtól pluszpénzre nem számíthatnak, így saját vagy uniós forrásokat kell találniuk. A sürgős munkák között olyanok is vannak, amelyeket valamely hatóság írt elő” – írja a Világgazdaság. A lap szerint a felújításokat ráadásul olyan területeken kellene végrehajtani, amelyet különböző jogszabályok és rendeletek szabályoznak, azaz a fenntartó állam kvázi-törvénysértővé lép elő, ha nem sikerül előteremtenie a felújításokhoz szükséges tételt.

Sokadszor történik Magyarországon, hogy igazán fontos dolgokra kevés pénz jut, szemben eget verő marhaságokkal. Nem a sokat emlegetett korrupcióról beszélünk, ezt ugyanis szinte adottságként kezelhetjük. A lemondó hangnem mögött persze nem cinizmus áll: jó, ha minél többet beszélünk az akár jobb-, akár baloldali korrupcióról, mert kizárólag azzal lehet elérni a helyzet megváltozását, ha egy kurzusnak a választók szemében is kínos lesz ipari mennyiségben, mintegy a kormányzás céljaként lopni. Tehát beszéljünk erről. Azonban van egy ehhez hasonlóan irritáló tényezője az ügynek: a kormányok mindenkori értékrendje.

Vegyünk egy példát. Ha van tíz petákunk, ebből kettőt egészségügyre, kettőt oktatásra, kettőt államadósság-törlesztésre, hármat a szegényekre és egyet egyéb funkciókra költünk, akkor lehet, hogy összedől a képzeletbeli országunk, de legalább egészséges értékrenddel bírunk. Ha van tizenháromezer milliárd forintunk, és ebből képesek vagyunk jó néhány milliárdot új börtönök építésére költeni, de nincsen 24 milliárdunk kórházak alapvető felújítására, akkor joggal fogjuk a fejünket, hogy valamit eredendően sikerült elszúrni.

Az ugyanis, hogy börtönt építünk-e vagy kórházat, a kormánypártok értékválasztásának kérdése. Nincsen ugyanis semmiféle kényszer annak kapcsán, hogy börtönöket építsünk, mi több, erre még a kormány beismerése szerint is a Büntetőtörvénykönyv szigorítása miatt lesz szükség – holott mi sem lennénk felháborodva, ha a magyar fegyintézetekben meglévő túlzsúfoltság miatt épülne néhány új. Persze alapvetően a büntetőpolitika szigorítása egy populista, de működésképtelen eszköz, különösen abban az esetben, amikor a bűnözés visszaszorulóban van, például az elmúlt évtizedben Magyarországon. A börtönök nemcsak drágák, de újratermelik a bűnözést, ezért érdemes a kisebb bűncselekményeket feltételes szabadságvesztéssel vagy pénzbírsággal sújtani a bebörtönzés helyett.

A börtön-kórház szembeállítást persze lehet önkényesnek nevezni, de akkor vegyünk egy másik példát. A kormány bizonyos híradások szerint kis olimpiai központot építene Budapesten. Milliárdokat költünk emellett stadionépítésekre. Egy olyan országban, ahol egy focirangadó a fél házat is ritkán tölti meg, nemhogy a bővített létesítményeket. És akkor még csak a kiemelkedően felesleges beruházásokat említettük: szó sincsen az értelmetlen, rabszolga-bérezésével a nyomort növelő közmunkaprogramról, ami százmilliárdokba kerül, a nagyjából 500 milliárdos kiesést eredményező adórendszerről, ami a leggazdagabbakat támogatja, vagy a MOL-részvénycsomag teljesen értelmetlen megvásárolásáról, szintén félezer milliárd forintos tételben.

Van itt pénz, csak a kormány nem arra költi, amire értelmes lenne. Így volt ez az előző ciklusban is, csak most még jobban kilóg a lóláb. Gondoljunk erre, amikor ránk omlanak a düledező államosított kórházak falai.