Kiskoromban, mikor alsós elemista voltam, az évzárókon mindig azt vártam, hogy bemondják a nevemet, hogy díjat kapok, könyvcsomagot, vagy a legmegtisztelőbbet, elismerést a többiektől. De ez alsóban sosem következett be, mivel nem tettem semmit, amivel kiérdemeltem volna, és megvolt bennem az a gyermeki naivitás, sőt ostobaság, hogy elismerésben részesülök, úgy, hogy nem tettem érte semmit. Ez most is így van, csak a dolgok, azóta megváltoztak. Felnőttem. Túl vagyok megannyi csalódáson, legyen az: családi, baráti, vagy kapcsolatbeli. A több éves lelki terrornak is véget tudtam vetni három év alatt, Túlestem pár megalázáson, mononukleózison, amely több lelki, mint testi sebet ejtett. Többek közt ennek köszönhetem évismétlésemet. Megtanultam, hogyan kell meghunyászkodni, hagyni, hogy megverjenek tudván azt, hogy hiába ütök vissza, legközelebb nem hárman jönnek rám. Túl vagyok a pánikbetegségen, négy hosszú, kínkeserves pánikrohamon, amit soha senkinek se kívánok. Enyhe szívrohamszerű érzés, erős szédülés, émelygés, a szapora légzés, légszomjjal párosul, zsibbadó végtagok: remegő lábak, és alig érzett karok. Így vizsgáztam le tizenegyedik évvégén az összes tantárgyból, félve, hogy bármikor kitörhet rajtam újra. Elmúlt, de továbbfejlődött. Most depresszióval kezelnek, gyógyszereket szedek, antidepresszánst és gyenge nyugtatót. Túl vagyok pár lelki és testi megpróbáltatáson, de panaszkodni nincs okom, vannak nálam sokkal sanyarúbb sorsúak a korosztályomban.

Én nem tudom milyen érzés elveszteni egy apát vagy egy anyát tizennyolc évesen, és ezek mind megtörtént dolgok, semmi kitaláció nincs benne. Azt se tudhatom milyen lehet egy lánynak aki tizenkét éves kora óta él egy panelban hasonló sorsú gyerekekkel egészen tizennyolc éves koráig, úgy hogy az anyja minden nap más kocsmában hajtja álomra alkoholmámoros fejét, az apjáról semmit sem tud, és akit tizenkét éves kora óta a pasijai nevelnek, persze azt se kell mondanom, hogy ebben a korban veszítette el szüzességét. Nem tudhatom, hogy milyen érzés, ha az, akit szeretsz bánt téged, és mégis kitartasz mellette, mert elvakít a szerelem. Ez sajnos egyre gyakoribb. Lányok adják fel az otthon biztonságát (vagy épp elmenekülnek), hogy párjukkal élhessenek. Nehéz dolog. Van, akinek sikerült, ismerek olyat is, de több végződik azzal, hogy tettlegességig fajul a dolog. A stressz sosem indok, de mindig a kiindulási pont. Nem tudhatom milyen, mikor a saját utcádban rabolnak ki, késsel fenyegetve, és egy nap elmész a barátoddal nyáron sétálni, elfog a pánik, mikor elkezd sötétedni az ég, és percenként kérded meg, hogy mikor értek már végre haza. Nem tudhatom, hogy mekkora bátorság kell ahhoz, hogy a bíróságon azt a kezet szorítsam, amelyben a kés volt, elfogadjam a bocsánatkérését, és a kártérítést elutasítani, hiába élek szinte nyomorban, de tudom jól, hogy a srácok szülei is ebben élnek, ezért utasítom el. Micsoda érzés lehet, hogy az egyik fiú apja ráz velem kezet, kér ő is elnézést, majd ragaszkodik az anyagi kártérítéshez. Nem tudhatom milyen volt az, mikor élete hajnalán, leukémiát diagnosztizálnak egy szegény, de vallásos családban nevelkedett, szinte gyereknél, aki küzdött a kor ellen rendületlenül. Nem tudhatom, hogy milyen lehetett az, amikor a család megtudta, hogy egy műsor új házat épít nekik, ha nyomon követhetik a biztató gyógyulást. Nem tudhatom, mit élhettetek át körülötte, miközben mosolyogva nézet rájuk, és ugyan így, mosolyogva halt meg. Csak egy valamit tudok, hogy felnéztem rá. Elmentem az emlékmisére. Ott sírtam édesanyámmal, ki rég óta tanította, és ott sírtam volt barátnőm vállán. Akkor és ott döntöttem el, hogy kigyógyultam a depresszióból.

Mindenkinek megvan a maga keresztje, bármilyen súlyos is legyen az, és mindenkinek bőven fér még rá teher. Úgy, mint gyermekkén, most is megvan bennem az a naivitás és ostobaság, hogy várom az elismerést, a jutalmat a semmiért. Beszéltem mikor nem kellett volna, és hallgattam mikor beszélni kellett volna. Ecce homo. Íme az ember. Az a teremtmény, ami, vagy aki a legtelhetetlenebb, legönzőbb és a legéhesebb a szeretetre. Egyre több a hitetlen ember, amit meg tudok érteni. Reménytelen jelen és jövőkép előttünk. Mégis, talán pont a remény és a hit tud minket életben tartani, higgyünk Istenben vagy bármiben, amibe csak tudunk kapaszkodni. Sokszor lehet olvasni, főleg nyilvános WC falain egy bizonyos idézetet, ami így szól:
Isten halott – Nietzsche (alatta vagy mellette) Nietzsche halott – Isten. Mindenkinek a szíve joga, hogy mit hisz vagy mit nem, de az biztos, hogy Nietzschének volt egy mondása ami szent igaz. „Ami nem öl meg, az megerősít.”