Igen, a magyar nagyon pontosan fogalmaz: a szem a lélek tükre! Szinte minden kiolvasható belőle. Már a szeme sem áll jól – mondják a semmirekellőre.

Nem verbális eszközeink közül a tekintet az egyetlen, melyre a partner mindig figyel. Jól ismerjük például a meleg, az érdeklődő, a biztató vagy éppen a neheztelő, a korholó, a hűvös, sőt a sunyi tekintetet. A kommunikációval hivatásszerűen foglalkozók nagyon jól tudják mindezeket, s hogy jelentése van időtartamának, sőt irányának is! A tekintet hitelesít, aláhúz, kiemel vagy éppen ellenkezőleg: hiteltelenít (mást „mond” a szem, mint amiről a száj beszél).

Olcsó megoldás lenne most a politikusok tekintetét elemezgetni, pár megjegyzést érdemelnek csupán. A különböző fórumokon rólunk szóló vagy a hozzánk látogató (értsd: gyarmati vizitációt tartó) EU-s politikusok szemjelzései például egyenesen kétségbeejtőek – talán még a szemforgatás a legideillőbb minősítés. A hazaiaké sem túlságosan pozitív: nem tartanak szemkontaktust velünk, de egymással sem, elnéznek a partner mellett, nem néznek ránk, csak felénk, vagy egyenesen átnéznek rajtunk. Az ilyen régi-új közszereplő nem kíváncsi a partnerre, olykor egyenesen kerüli annak tekintetét, nehogy olvasni tudjon már belőle – tisztelet a kevés kivételnek! De ez legyen a politikusaink sara.

Engem sokkal jobban érdekel Pista, Józsi bácsi, Marika, a boltos meg az utca emberének lélektükre! A külföldiek gyakran jegyzik meg, hogy nálunk milyen sok a szomorú ember. Magam is látom, s erről leginkább a szemek árulkodnak. Egyre több üres vagy kifejezéstelen tekintetű embert látni az utcán, autóbuszon, villamoson, intézményekben, hivatalokban. Sok a lesütött szemű, üveges tekintetű, céltalanul, már-már bambán bámuló ember, legyen idős vagy fiatal – túlságosan is sok! Ha érdeklődve rájuk nézek, majd mindegyik elkapja a tekintetét. Határainkon túl járva mindezeket csak ottani magyarjainknál tapasztalom, a szerbek, románok, szlovákok vagy ukránok szeme meg az, ahogyan a világot nézik, sokkal derűsebb, bizakodóbb, már-már szocreálosan optimista. Pedig őket is – hogy mást ne mondjak – sokféle adóteher nyomja, vagy uniós előírás korlátozza!

A tekintet önkéntelen jelzései árulkodnak. Ezért más hát a testileg-lelkileg – olykor évszázadon át – nyomorított, önérzetében sértett vagy egyenesen megalázott nép fiainak tekintete, mint a boldogabb sorsú nemzetek gyermekeié!