A húsvéti határkerülés egy olyan esemény, amely a népi ősi hit és a vallás békepaktuma nyomán jött létre. Az egyház felismerte, hogy a népi hagyományra spirituális tartalmat építhet, és egy nagyszerű egységben a világi és a vallásos tartalom kiegészíti egymást. Az alábbiakban dr. Balázs Lajos néprajzkutatóval, a Sapientia EMTE docensével beszélgettünk a húsvét vasárnapján tartandó határkerülés gyökereiről és mai vonatkozásairól.
 Mikor jegyezték fel az első húsvéti határkerülést a történelmi Magyarország területén?
Ez egész Európában gyakorolt szokás volt, és jóval megelőzte a kereszténység vagy a katolikus egyház által kezdeményezett határkerülést. Jobban mondva, az egyház társult be, és épített a korábbi hagyományokra. Magyar vonatkozásban a 17. század derekán jegyezték fel, hogy: „határkerülendők húsvét napján”, persze a szokás, amint már említettem, jóval azelőtt alakulhatott ki. Székelyföldön és a Kárpát-medence főleg katolikusok által lakott falvaiban mindmáig erőteljesen létezik. Alcsíki lévén, én is gyermekkoromban mindig részt vettem a húsvétvasárnapi határkerülésen. Maga az időzítés nem mindenhol egységes. Van, ahol kora hajnalban ejtik meg, és a miséig vissza is érnek a templomba, máshol a nagymise után indulnak el, de az közös, hogy mindenhol húsvét első napján mennek határt kerülni.
A kommunizmus idején próbálták teljesen megszüntetni az egyházhoz kapcsolódó tömeges eseményeket, mi történt a húsvéti határkerüléssel?
Mindenféle vallásos rendezvényt próbáltak korlátozni, főleg a nyilvános, a templom falait, illetve a vártemplomok kőfalait elhagyó eseményeket, mint például az úrnapi kikerülést, vagy a búcsúkat is. Pontosan nem tudom a dátumot, hogy mikor tiltották be ezeket, de valószínű, hogy attól kezdve, hogy a csíksomlyói pünkösdi búcsút kezdték korlátozni. (Az utolsó, a „hagyomány előírásai” alapján szervezett csíksomlyói pünkösdi búcsút 1949-ben tartották, ettől fogva nagyfokú korlátozásnak vetették alá az egyházi rendezvényt – Mohay Tamás A csíksomlyói pünkösdi búcsújárás című könyve alapján, a szerk.)
Ezután, a templomkertben tartották az ünnepségeket. Az előbb említett úrnapi kikerülésnél például szokás volt lombsátrakat építeni, abban alakítottak ki oltárt, és ott imádkoztak az asszonyok. Ezeket a stációkat – fenyőágakból vagy nyírfából épített kalibákat – a templomkertben továbbra is felépítették, és ott imádkoztak. 1990-ben éppen otthon, Szentmártonban voltam, és húsvétkor láttam, hogy teljesen újraindult a húsvéti határkerülés szokása. Kivonult a pappal az élen a keresztalja, az egész falu, és újra megáldották a határt. Utána a sajtóból értesültem, hogy mindenhol, egész Csíkban és Székelyföldön ismét felújították a húsvéti határkerülés hagyományát. Említette, hogy többnyire egységes a forgatókönyvük a húsvéti határkerüléseknek, de vannak érdekes példák is, Csíkban Szenttamáson például lóháton kerülik a határt.
Nálunk a leglátványosabb határkerülés talán tényleg Csíkszenttamáson van, de említenék itt egy érdekes gyergyói példát. A Gyergyószentmiklóstól balra elhelyezkedő települések, mint Csomafalva, Alfalu, Újfalu és Tekerőpatak, közös húsvéti határkerülést tartanak. Lóháton, gyalogosan a Hármashatárnál állított kereszthez mennek, ahol közösen imát mondanak, majd mindenki hazavonul, és otthon, a faluja templomában tartja a nagymisét. Ez már egy nagyobb méretű, akár búcsújárással is felérő esemény, máshol – beleértve a Csíki-medencét is – a határkerülés helyi jellegű esemény.

– A beszélgetés kezdetén kijelentette, hogy az egyházi szertartás előtt már létezett egy népi, tavaszi határkerülési hagyomány...
 Én mindig szeretem szélesebb vonatkozásban elemezni a dolgokat. Sajnos, sokszor egyoldalúként jelenítik meg a húsvéti határkerülést is, vagy csak egyházi szokásként tüntetik fel, vagy kizárólag a népi elemeket emelik ki belőle. Szerintem minden ilyen ünnepi megnyilvánulásnál látni kell a népi kultúra és a vallásos élet egyfajta paktumát, békés egyezségét, kompromisszumát, mivel ennek a két szellemi intézménynek az összefogásából jöttek létre. A honfoglalás előtt a magyarság, vagy Európában a kereszténység elterjedése előtt élő népeknél az égiek megszólítása nem papi közvetítéssel, hanem direkt módon történt. A természet megfigyeléséből alakult ki a vallásos érzület. Észrevették, hogy függnek a természettől, hogy a bennük lévő akaratot és szándékokat nem valósíthatják meg a természet közreműködése nélkül. Ebből a csírából születtek meg a mítoszok, az istenek, akiket meg kellett szólítani.Az európai határkerülés hagyományának időzítése egybeesett húsvéttal, de eredetileg nem volt vallásos jellegű szertartás. Forrásokból tudjuk, hogy általában a közösség által választott férfiak vonultak ki és kerülték meg körben a faluhoz tartozó határt. Azért körben, mert a kör a legősibb népi vallásosság egyik legfontosabb eleme. Ez ősvalónk szimbóluma, mely magába foglalja az ember és természet teljes kapcsolatát. Szóval, a választott férfitestület évről évre felülvizsgálta a faluhoz tartozó termőföldeket, megállapításokat tettek, ezeket emlékezetben tartották, de később írásban is rögzítették. Tudatosan mindig vittek magukkal fiatalokat, barkákat szúrtak le a falu határainak topográfiai pontjain, vagy képletesen megvesszőzték őket. A barka elhárító eszköz, határvédő szerepe volt. A fiatalok vesszőzése pedig beavatási szertartás, így tudatták velük, hogy melyek a közösség földterületének határai, a dűlők nevei, hisz ők lettek a későbbi örökösök.Manapság, tudomásom szerint, nincs barkaleszúrás, hanem határkeresztek tudatják, meddig terjednek egyes falvak birtokai, földterületei...
A katolikus falvakban keresztek, néhol a protestánsoknál határkövek jelölik a határt. Érdekes a gyergyói eset, mert ott a térség centrumában helyezkedik el a határkereszt, máshol – beleértve Alcsíkot és Felcsíkot is – a keresztek az identitás őrzői, fel van rajtuk tüntetve, hogy melyik egyházközség állíttatta ezeket. Ha jól emlékszem, III. Leó pápa rendelte el 779-ben a határkeresztek állítását Európa-szerte. Ezek többsége kezdetben engesztelő kereszt volt. Jelentéstartalmuk, üzenetük fokozatosan gazdagodott (pl. hála és fogadalom). Az útszéli keresztek, határkeresztek állításában a székelység ismét jeleskedett, mint ahogy a Szent István-i rendeletet esetében, miszerint minden tíz falu építsen templomot, talán itt teljesítették túl a legnagyobb mértékben. Azt csak kiemelem, hivalkodás nélkül, hogy a kőkeresztek legarchaikusabb formáit, változatait az egykori Csík megyében találták. A keresztek a templomon kívüli népi vallásosság helyei, a vallásos lelkület stációi, a lélek mélyén rejtőzködő áhítat és kulturális folytonosság bizonyságai. Könnyen elképzelhető, hogy ez a fajta pápai rendelet váltotta fel, illetve szakralizálta népünk kultikus helyeit, melyek képét és gyakorlatát magunkkal hoztuk az őshazából. Vagy fordítva, a források, különleges kövek, fák, kisebb hegyek szomszédságában egykor létrehozott kultikus helyek szomszédságában felállított keresztek által simultunk bele az európai keresztény lelkiség világába. Itt jöttek létre később a búcsújáró helyek vagy a határkerülés szakrális stációi. Egyfajta terület- és terményvédelmi szerepe van a határkerülésnek?
–Igen, a megszerzett terület spirituális védelméről van szó, tudatosítja a közösséggel a határokat. békés védelemről van szó, ahol Isten segedelmét kérik. Ugyanakkor ez egy beavatási szertartás is, hisz a felnövekvő generációk is megismerik a határokat. Ilyenkor tanulják meg a dűlőneveket, a hozzájuk kötődő legendákat stb. A terület és a termés védelme, a birtokláson felül, egy alapvető cél volt. A megdolgozott föld és termés védelmét spirituálisan biztosították, kérték az égieket, hogy fagykár, jégeső, tűz és vadkár ne érje. Csak a 19. századtól jött be néhol a szokás, hogy ilyenkor őrt is fogadtak, vagy egymás között osztották fel az őrködést. Mindenesetre az egyház felismerte, hogy mennyire fontos a közösségeknek a tulajdon spirituális védelme, ezért szövetkezett a hagyománnyal, és gyakorlatilag a zászlóvivőjévé vált. A pappal az élen kivonul a keresztalja, hogy adekvát imával, szertartással, a kegytárgyak kivitelével biztosítsák a határ védelmét. Így nyert a 17. századtól kezdődően a határkerülés addig világi szokása spirituális töltetet.Meglátásom szerint ebben a paktumban nagyon jól érvényesül a népi pragmatika egyik alapelve: „Imádkozzál és dolgozzál !” Vagyis, nem az alamizsnára nyújtott kéz segítségével valósíthatod meg léted, nemcsak kérsz, követelsz, hanem cselekszel is érte. Mélyen benne van az emberi lény dualizmusa: az én létfenntartásom fontos – a földet számba kell venni, meg kell művelni, ugyanakkor nem feledkezek meg, hogy felsőbbrendű erők is közreműködnek ebben, és a termény és földjeim védelmére segítségüket, áldásukat kérem.