“Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?”
(Márk ev. 15:34)
Ezek voltak Jézus utolsó szavai a kereszten.
A haldoklók utolsó szavai fontosak, mert ezek őszinték, igazak és megrenditők. A nagy emberek utolsó szavait ma is feljegyzik. Bizonyára mindenki emlékszik ilyenekre a családból, vagy baráti körből. Fontosak, mert ezek végrendeletszerűek.
Figyeljünk most Jézus utolsó szavainak jelentőségére.
Jézus utolsó szavainak mindenek előtt mély teológiai értelme van. Iste elhagyta saját egyszülött fiát. Miért? Azért mert Jézus az emberiség megmentéséért irgalomból önként magára vette a világ bűneit. Már életében megmondta, azért jött az embernek Fia, hogy: “adja az ő életét váltságul sokakért” (Márk 10: 45). A kereszten az emberiségtől önként átvett és felvett bűnökért halállal bűnhödik. Már a teremtéskor megmondatott, hogy az embernek mint Isten képére és hasonlatosságára teremtett erkölcsi lénynek bűneiért bűntetés jár (1Mózes 3). Jézus a maga ártatlan és szeplőtelen életét adta, áldozta oda azzal, hogy miattunk, helyettetünk és érettünk elhordozta az isteni büntetét: halált és Istentől való elhagyatást, kárhozatot szenvedett.
A kereszten egy csere történt: az emberért Jézus vállalta a helyettes halált, s az ember megkapta az ő tiszta, bűntelen életét! Így lett az ember – amint a klasszikus teológia megfogalmazta, egyszerre: “simul iustus et peccator”- egyszerre megigazult és bűnös, azaz önmagát jóllehet bűnösnek ismerő, ám Isten előtt mégis igaznak elismert lény! Ennek felismerése arra indítja az ember, hogy megmaradjon a helyreállitott állapotában megtagadván a bűnt s járja a megszentelődés útját. Ez állitja helyre az ember helyes önismeretét és önbecsülését. Keresztény az aki elfogadja, hogy Isten elfogadta őt Jézus Krisztusnak a golgotai kereszten hozott helyettes áldozatáért. A megváltó Krisztus által hozott megváltás a keresztény vallásnak az igazi sajátossága, lényege és szíve.
Jézus utolsó szavainak a kereszten mély és fontos egziszteciális jelentősége is van. “Istenem, miért hagytál el engemet?” – kérdezte Jézus – és kérdezik ezt ma milliók. Ilyen kérdések záporoznak az ég elé: Miért hagyott el Isten? Mért hagytak el az emberek? Miért hagytak magamra azok is akiket szerettem? A szülőm, az élettársam, a gyermekem, a jóbarátom? Miért? Miért vagyok szegény, kifosztott és nyomorult? Miért vagyok beteg, szenvedő, reménység nélküli? És lehetne folytatni a miérteket. Ez az a pont, ahol sokan megbotránoznak Istenben, meghasonlanak vele és megtagadják, mondván, ha Isten van, akkor ez nem történhetett volna meg velem… A valamikor keresztény nyugat ma tele van öklüket az ég felé rázó emberekkel! Ám Jézus halálos szenvedései közt sem szakadt el Istentől! Ő, aki életében kisértésben, nehéz helyzetben mindig a Szenírást idézte, most, halála óráján a 22 -ik Zsoltár szavait idézi pontosan: “Én Istenem, én Istenem, miért hagyál el engemet?” (2.vers). Jézus tudta, hogy e zsoltár jóslata teljesedik be őrajta. Tudta, hogy Isten elhagyta őt, de ő még ekkor sem hagyta el Istent, hiszen így szólitja meg: “Én Istenem…”, s majd utolsó lehelletével ezt kiáltja: Atyám, a te kezeidbe teszem le az én lelkemet!” (Máté ev. 23:46).
Egy középkori misztikus ellenfele vita közben azt kérdezte tőle: “Mi lesz, ha a nagy hited ellenére végűl is majd a pokolba kerülsz? Az csendesen így felelet: “Én még ott is, akkor is Istenben fogok bízni!”. Vajon Isten egy ilyen embert Pokolra juttattna?
Felhők alatt és napényben, jóban és rosszban, egészségesen és betegen, életünk minden idején és halálunk óráján – nagy miértjeink között soha ne szakadjunk el Istentől!
A modern kor embere, miután igencsak elszakadt Istentől jobban érzi, hogy egyedűl van, magára hagyatlva egy kietlen, hideg, elidegenedett és ellenséges világban. Állapota a megválásért kiált! Ezért van szüksége megváltásra!
Jézus utolsó szavainak a kereszten kollektív jelentősége is van. Mi magyarok különösen érezzük, hogy mennyire egyedül vagyunk. Ellenséges népek gyűrüje vesz körül, akik mindenféle mondvacsinált érvek alapján ígényt tartanak megmaradt szent földünkre is, akiknek feleslegesek vagyunk, akikre úgy néznek, hogy kigyomlálandók. Akik, mikor erősek voltunk saját ellenségeik elől, vagy nyomotúságukban bekéredzkedtek vagy beszivárogtak a Kárpátok mögé, szép hazánkba, s mihelyet alkalom kínálkozott mindig ránk támadtak. Mikor pedig gyengék lettünk ránkrontottak és hétfelé szaggattak. A külföldre szakított vagy szakadt magyarság tehát még jobban átérzi magárahagyatottságát, elhagyatottságát és árvasáságt. Miközben miértekkel vivódnak, visszavonultak, maguknak élők lesznek és begubóztak.
Holott Krisztus útján kell járnunk: vállalni a szenvedést, megostroztatást, a csúfolást, a töviskoronát, a szegeket, s mindezek között Istenhez ragaszkodni mint utolsó mentségben; hitben, lélekben és nemzeti tudatban megújúlni, hogy eljöjjön a az egyéni, és nemzeti újjászületés és feltámadás magyar Húsvétja!