Turbuly Lilla kritikája a Mein Kleiner Blumengarten előadásáról

A történetke ugyanis, ami köré a koreográfia épül, inkább azokra a tévéműsorokra hasonlít, amelyekben a Nagy Ő kegyeiért versengenek a leányok.

Hámor József két évvel az eredeti bemutató után újrakoreografálta a Mein Kleiner Blumengartent. A darab a PR-Evolution Dance Company után ezúttal a Gangaray Dance Company előadásában, a Budapest Táncfesztivál keretében volt látható.

Már maga a német nyelvű cím is stíluselem, modorosabb, finomkodóbb a magyar fordításnál. És persze jobban tesszük, ha metaforaként értelmezzük, még akkor is, ha az előadás kapcsán az alkotó kertészről és különböző karakterű virágokról beszél. A történetke ugyanis, ami köré a koreográfia épül, inkább azokra a tévéműsorokra hasonlít, amelyekben a Nagy Ő kegyeiért versengenek a leányok. Itt konkrétan öten, öt különböző típust képviselve az erőszakos amazontól a szende iskolás lányon keresztül a szendének csak látszani szándékozó hisztérikáig.

Akiért pedig oly veszettül törik magukat, az inkább Póz herceg vagy Modor márki. Mert úgy vonul végig a nézőtéren fehér ruhájában, mint egy titokzatos bengáli herceg, főleg, amíg csak a hátát látjuk, de elég Hámor József arcára néznünk, hogy az elegancia és már-már feminin báj helyett maga a megtestesült bájgúnárság álljon előttünk. Jelen esetben azonban éppen ez a cél, hiszen a Mein Kleiner Blumengarten paródia, mégpedig balettparódia, úgy értve, hogy a balett hagyományos eszköztárát vegyíti a kortárs tánc elemeivel, és így parodizál egy magatartásformát: a kritikátlan rajongást és annak különböző változatait. De balettparódia abban az értelemben is, hogy karikírozza magát a balett-táncot is, vagy inkább az azt körítő miliőt. Ebből a szempontból külön érdekessége az előadásnak, hogy a premierre a kétségtelenül elegáns, ám valahogy Csipkerózsika kihalt és álomba merült kastélyára emlékeztető Nemzeti Táncszínházban került sor. Ahol a szertartásszerűen mosolygó személyzetet kétségbeesésbe kergetem modortalanságommal, hogy képes vagyok egy vírusos nyavalya utóhatásaként fenyegető köhögési rohamot néhány korty vízivással megelőzni. Elképzelem ezt a jelenetet az előadásban, Hámor József elképedést és helytelenítést tükröző mimikájával, és mindjárt hozzájön még egy olvasat az előbbiekhez. Ugyanez az előadás ugyanis a Trafóban vagy a Bakelitben nélkülözné a hely szellemének kijáró kedves fricskát.

A koreográfia arra épül, hogy a Férfiú – sokszor velünk együtt, a nézőtérről szemlélve az ő kis színes selymekbe burkolózott virágszálait – figyelmére méltatja rajongóit, akik minden lehetséges módon próbálják őt megnyerni saját maguknak. Ennek megfelelően Hámor József nem annyira táncol, mert hol ül, hol pedig vonul, esetleg még vezényel, és mindeközben az arcával játszik. A táncosnők pedig neki, főleg pedig egymás ellenében táncolnak, egymást akarják lesöpörni a színpadról és kisöpörni Hercegük kegyéből, változatos női praktikák sorával. Van egy jelenet, amikor kirajzanak közénk, és minket akarnak elcsábítani, erőteljes torokhangokat is bevetve, cseppet sem tartózkodóan, de ezt is csak azért, hogy csábító voltukat a Nagy Őnek bizonyítsák.

Ötletes és szórakoztató előadást látunk, még akkor is, ha a közepe táján ez az ötlet egy kicsit kifulladni látszik, de aztán kiderül, hogy lehet még csavarni rajta. A klasszikus zenére előadott táncok között akad olyan is (Maday Tímea Kingáé), amely már-már tényleg egy balettelőadás betétjének és nem paródiának tűnik, persze, aztán kiderül, hogy mégis, amikor a meghajlás közben hasra esik. Mint amikor egy nonfiguratív képzőművész csak úgy, lazán odaskiccel egy anatómiailag tökéletes testet, hogy nézzétek, tudok én ilyet is, nem azért festek vonalakat meg négyszögeket, mert csak az megy, aztán odaken még valamit, amitől idézőjelbe kerül az egész alkotás.

A végén a táncosnők elsősorban az ő drága kertészüknek hajolnak meg, és nem nekünk, és a tapsrend behozza a paródiakörbe a koreográfus – táncosnők viszonylatot is. Aztán Hámor József is meghajol, de még mindig úgy, hogy valamennyien benne vannak a szerepben. Várom, hogy kilépjenek, hogy végre a maguk természetes valójában rámosolyogjanak a paródiájukra, de hogy ez megtörténik-e az utolsó meghajláskor, az számomra eldönthetetlen. Mintha ott maradnának valahol középen. De lehet, hogy éppen ez a cél, és lehet, hogy ez már nem is paródia, hanem önirónia.

Mein Kleiner Blumengarten (Az én kis virágoskertem) (Gangaray Dance Company)

Zene: Delibes, Bach, Bizet, Chopin, Mozart.
Fény: Hámor József. Kosztüm: Maday Tímea Kinga. Koreográfus: Hámor József.
Szereplők: Maday Tímea Kinga, Haraszti Adrienn, Vincze Anna, Lendvay Zsóka, Koncz Judit, Hámor József.
Nemzeti Táncszínház, 2012. április 25.
Budapest Táncfesztivál