Az Európai Unióban nagyon felháborodtak Orbán Viktor március 15-én elmondott ünnepi beszédén, amint arra lehetett is számítani. Barroso úr különösen dühös lett attól, hogy a magyar miniszterelnök szerinte a Szovjetunióhoz hasonlította az Európai Uniót, ami egyet jelent azzal, hogy Orbán Viktor nem érti a demokrácia lényegét. Hogy hasonlította vagy sem, az értelmezés kérdése, de ha így értették a beszédet, akkor érdemes talán összevetni a két uniót, és megvizsgálni, hogy csakugyan van-e hasonlóság közöttük.

Azt valószínűleg Barroso úr sem vitatja, hogy mi egy kicsivel jobban éreztük 1945 óta a Szovjetunió mibenlétét, mint ő és nyugati társai az új unióban. Mi itt, Európának e térfelén abban a kivételezett helyzetben vagyunk, hogy minden keleti vagy nyugati birodalmi törekvés, térhódítás elszenvedői lettünk – más népekkel együtt – évszázadok óta. Azok is mi vagyunk, akik ezek ellen olykor lázadni mertek, és ezekkel a lázadásainkkal, így például az 1848-as, majd 1956-os forradalmunkkal és szabadságharcunkkal éppen elég áldozatot hoztunk a szabadságért és a demokráciáért ahhoz, hogy ma ne csak jó okunk, de jogunk is legyen felszólalni bármiféle belügyeinkbe való külső beavatkozások s idegen diktátum ellen. A rendszerváltó évek kockázatait is mi vállaltuk lengyelekkel, litvánokkal, csehekkel és másokkal együtt, és most jönnek az uniós bürokraták, jön Barroso úr, meg a Liberation című világlap és a többi, és kioktatnak minket demokráciából, szabadságharcból, mintha a legcsekélyebb fogalmuk volna arról, mit jelentett annak idején testközelből a szovjet hatalom. Hozzáteszem, arról sincs fogalmuk a sokmilliós havi jövedelmeik birtokában és multimilliárdos gazdáik biztonságos árnyékában, hogy mit jelent szegénységben, kiszolgáltatva, kihasználtan és egy olyan újfajta, nekünk eddig szokatlan terrorban élni, amit éppen ők telepítenek egyre nyíltabban ránk, demokrácia, szabadság és Európai Unió címén.

Ez valóban más, mint volt a Szovjetunió uralma. Más elsősorban eszközeiben, technikájában és módszertanában. Ám közös a világboldogító ideológiában akkor is, ha az egyiket kommunizmusnak, a másikat liberális kapitalizmusnak nevezik, és az egyik az internacionalizmus, a másik a globalizmus jegyében hódít. Közös abban, hogy világuralmi érdekek mozgatják egyiket is, másikat is, a mindenkori kivételezettek hatalomban, aranyban, dollárban és euróban mérhető hasznával együtt. Gyakran tapasztalhatjuk a stiláris hasonlóságot is. Bár megjegyezhetjük, hogy a moszkvai Pravda annak idején nemigen engedett meg magának olyasféle kirohanást ellenünk, mint amit legutóbb megengedett magának a Liberation olyan „franciák”, feltehetőleg ősi gall vagy latin előkelőségek leszármazottainak aláírásával, mint például David Cohn-Bendit, Rajk László, Serge Karlsfeld, Mark Hunyadi vagy Axel Kaha.

Végül is stílus ide, stílus oda, a lényeg a demokrácia és a szabadság. Csak az a baj, hogy ezeket a fogalmakat kissé másképpen értelmezzük. Szerintünk egyiket sem lehet valamilyen politikai vagy gazdasági erőközpontból osztogatni úgy, hogy ide többet, oda kevesebbet osztunk, amoda pedig semmit. És azt sem, hogy diktatúrának mondjuk azt a demokráciát, ami nálunk alakul, demokráciának meg azt a diktatúrát, amit az Európai Unió próbál bevezetni az európai népek igazgatására. Sajtószabadságnak a hamisítások és nyilvánvaló hazugságok szabadságát ott, itt meg a szabadság korlátozásának, ha a kormányzat igyekszik ésszerű rendet tenni, miközben a hazai és a nemzetközi sajtó szabadon mocskolja. Több ez, mint a sokat emlegetett „kettős mérce”. Ez nemzetközileg összehangolt, nyílt támadás egy ország ellen, egy nemzet akarata ellen, és most megsértődik a szervező, mert védekezünk, ahogy tudunk, és a kormányfő merészeli kimondani, hogy miről van szó.

Egy meg nem nevezett uniós bürokrata pedig olyan óriásinak tartja az uniós demokráciát, hogy még csak le sem csukták Orbán Viktort a borzalmas beszéde után. Ezt most mindjárt meg is köszönhetjük szépen a névtelen úrnak, aki valóban úriember lehet, ha nem akarja bilincsbe veretni a magyar miniszterelnököt, és rabláncon végigvezettetni Európán. Az nem tűnt fel ennek a lelkes demokratának, hogy nálunk, ebben a rettenetes magyar diktatúrában nemcsak szabadon ordítozhatnak az ő hazai és külföldi ügynökeik, de naponta kikiálthatnak egy újabb köztársaságot. A „millások” pedig köztéren, a nemzeti ünnepen egy Pityinger nevű figura személyében kijelölhetik az új köztársasági elnököt, és erről hírt ad a sajtó. Logikusan következik ebből, hogy nálunk nincs szólás- és sajtószabadság, tehát harcot kell folytatni a kivívásáért és a diktatúrát megtestesítő Orbán Viktor eltávolításáért. Európa egyik felének ez a szabadságharc, nekünk meg az, amit a magunk jól felfogott érdekében, nemzeti önrendelkezésünkért és megmaradásunkért vívunk. Ehhez társulnak egyre többen Európában, akik nem akarnak egy liberális lágerban házicseléddé válni.

Barroso úr oktató mondataira válaszolva csak annyit még: lehet, hogy a nyugati biztonság közepette voltak, akik súlyos harcot vállaltak a demokráciáért, de elhiheti nekünk, hogy ez nálunk, a szovjet tankok közé szorítva egy kicsit nehezebb és kockázatosabb volt.