Ha azt mondom, hogy a Barátok Közt Zsoltja, akkor mindeninek egy karakter, egy egyéniség, egy arc ugrik be. Ha azt mondom, hogy Rékasi Károly, akkor legtöbben a fent említett sorozatra asszociálnak. De milyen ember, milyen karakter valójában Rékasi Károly? Milyen személyiség rejtőzik, a „Barátok Közt”-ben kreált Zsolt karaktere mögött? Rékasi mint magánember milyen kapcsolatban áll Wass Albert műveivel, illetve miként viszonyul az író által oly hűen emlegetett és imádott Erdélyéhez? Erről szól következő interjúm?
- Az emberben, hogyan születik meg az a gondolat, hogy színész, illetve művész legyen?
- Erről nem én döntöttem. Elsősorban fogalmam sem volt arról, hogy mi is akarok lenni, mihez akarok kezdeni. A középiskolában egy versmondó verseny után tette fel a kérdést az egyik osztálytársam, hogy nem akarnék-e színész lenni? Mivel még nem igazán döntöttem el, hogy milyen pályát választok, kapásból azt válaszoltam, hogy tulajdonképpen igen.
Ez azért is érdekes, mert én egy erősáramú szakközépiskolába érettségiztem. Inkább az Ohm törvénynek kellett volna közelebb állni hozzám, mint a Lear királynak.
- Ezt a kérdést követően egy spontán döntés eredménye lett az, hogy te a színművészetit választod?
- Első nekifutásra nem vettek föl, mivel nem volt egy határozott elképzelésem a dologgal kapcsolatban. Én egy olyan családban nőttem fel, ahol lovaskocsival fuvaroztuk a tűvelőfát és az építőanyagot. Másodsorban pedig, mint befolyásoló tényező ott volt az erősáramú szakközépiskolai végzettség. Halvány lila elképzelésem sem volt, hogy mit jelent a színművészet valójában.
Először egy olyan felvételi anyagot gyűjtöttem össze, amiről úgy gondoltam, hogy azt várják el tőlem. És annak rendje módja szerint ez a felvételi részemről nem is sikerült. A harmadik, vagyis az utolsó rostán estem ki.
Következő alkalommal – következő évben – viszont olyan anyagokat gyűjtöttem össze, amiről úgy gondoltam, hogy az tényleg én vagyok. Az akkori felvételim már tényleg sikeres volt.
- A későbbiekben, hogy ívelt föl a karriered, hiszen tudni kell azt, hogy elég ismert színészként tartanak számon?
- Az ismertség az nem mindig egyenértékű a valódi értékkel. Pontosan kell látni azt, hogy Magyarországon kiváló színészek dolgoznak nagy tehetséggel, nagyon nagy alázattal, olyan különböző helyzetekben, amiről az ország nem vesz tudomást.
Ezzel együtt nekünk (feleségemnek Détár Enikőnek és nekem) adódott egy olyan lehetőség, hogy már évek óta az egyik kereskedelmi televízió csatornáján bukkanunk föl nap mint nap. Ezt a helyzetet pedig igyekszünk jól kezelni. Nem túlértékeljük, nem visszaélünk vele, hanem igyekszünk élni az adódott helyzettel.
Így aztán saját elképzeléseink alapján – saját vállalkozásunkban ha úgy tetszik – mi olyan produkciókat hozunk létre (saját büdzséből gazdálkodva), amiről azt gondoljuk, hogy valódi értéket jelent. Amit mi nagyon boldogan és büszkén mutatunk meg a nézőknek. Ilyen például a Bermann „Jelenetek egy házasságból” című darabja. Ezt már több mint 100 alkalommal játszhattuk. És ilyen például az a Wass Albert est is, amivel jelenleg az országot járom. 
- Hogyan kerültél te kapcsolatba Wass Albert munkásságával, műveivel? Gondolok itt a „Válaszúton” című emlékelőadást megelőző időszakra és azt azt követő gyökeresebb elmélyülésre. 
- Annak rendje és módja szerint a hazánkban uralkodó helyzetnek köszönhetően Wass Alberttel nem kerülhettem kapcsolatba. A Wass Albert munkásság vidéken egészen más úton járt, mint teszem fel a fővárosban, ahol másféleképpen gondolkodó emberek csak meg találták azt a csatornát, ahol hozzá lehetett jutni a szerző munkáihoz.
Én tulajdonképpen 2004 nyarán kerültem kapcsoltba Wass Albert műveivel, amikor Koltay Gábor meghívott Gödöllőre a Szabadság napja című rendezvényre. Ő adott kezembe először Wass Albert verseket, illetve regényrészleteket. Én először ebben a műsorban mondhattam el, közvetíthettem Wass Albert gondolatait, nagy nyilvánosság előtt.
Tulajdonképpen akkor kezdődött el valami. Amikor számomra ismeretlen emberek megállítottak utcán, megosztva abbeli örömüket, hogy milyen nagyszerű hogy már ezeket a sorokat, ezeket a gondolatokat egyrészt nyíltan is lehet hallani. Másrészt, hogy ezt a televízió képernyőjén is viszontláthatják. Hiszen ezeket a szabadságnapi rendezvényeket minden évben közvetíti a televízió egy adott csatornája.
Ekkor jutott nekem eszembe, hogy ideje volna utánanézni annak, hogy ki is volt az az ember akit vagy idolként tisztelnek (imádnak), vagy úgy bélyegeznek meg, hogy a legsötétebb bugyorba kívánják. Ekkor kezdtem el érdeklődni. Ekkor kezdtem el utána járni ez iránt. 
Ebben a kíváncsiságomban talált meg, ugyancsak Koltay Gábor felkérése, az Adjátok vissza a hegyeimet című filmben való közreműködésre. Ezután kerültem ki Erdélybe.
Ott tapasztaltam olyan dolgokat, amik számomra izgalmasak, értékesek és nagyon-nagyon szerethetők.
- Például? 
- Nézd! Találkoztam olyan emberekkel, akik a nincstelenségben, a mellőzöttségben, a sorvégére állításban élik az életüket, mégis magasra tartják a fejüket, büszkék, egyenes gerinccel járnak és tudnak örömmel élni. Képesek arra, hogy az őket érő jó dolgokat magukhoz engedjék.
Ezzel szemben Magyarországon látom azt, hogy egy csomó dekadens, lefelé görbülő szájú ember úgy éli meg az életét, mintha az egy hatalmas csapás lenne. És én szeretném nekik megmutatni, hogy vannak olyan általános értékek, amiket ha fölismerünk, akkor egyrészt büszkén tudunk Európára nézni. 
Találtam egy olyan érzést, egy olyan életvitelt, egy olyan attitűdöt, amit hiányolok az itthon Magyarországon, egyébként jogaik teljes tudatában és birtokában élő emberekből.
Nem úgy kezdünk Európában egy mondatot, hogy „bocsánat”, „elnézést kérek”, „de”. Mert nincs miért elnézést kérnünk.
- És ennek kapcsán született meg a Wass Albert ested...
- Amikor a filmet elkészítettük és bemutattuk, a film el kezdte járni az ő önálló, külön útját. El kezdte élni saját életét. Én meg maradtam magamra.
Én nagyon szeretném ezt az érzést újból, és újból, és újból megélni. Ezért kértem meg Koltay Gábort, hogy szerkesszen nekem egy olyan önálló estet, amelyen a nézőkkel együtt élhetem meg ugyanazokat az élményeket, amiket ott kint Erdélyben tapasztaltam, és amiket mindenképpen át akarok adni, amiket mindenképpen továbbítani akarok.
- És az erdélyi szilvapálinkát kóstoltad?
- Persze... Viszont én ezektől a misztikus dolgoktól nem esem hasra, mert szilvapálinkát nagyon jót lehet itthon is főzni. Engem nem a misztikum sokkal inkább a kézzel fogható dolgok érdekeltek.
Amikor jöttünk le Istenszékéről és találkoztunk egy tehéncsordával amit éppen fejtek és megkérdeztük, hogy forgathatunk-e? Amire az volt a válasz, hogy természetesen. Egyszer csak megérkezett a román gazda, akihez odament a segítőnk, hogy megkérdezze, hogy ő is beleegyezik-e a forgatásba.
A román gazda miután megtudta, hogy Wass Albert életéről készítünk filmet, ami majd Magyarországon lesz bemutatva, a következőket válaszolta „Wass Albert? Igen. Tudom ki ő. Forgassatok csak nyugodtan. Tejet kértek?” 
Ezek a fontos dolgok. Ekkor vált világossá számomra, hogy amit itt gerjesztenek Wass Alberttel kapcsolatban ez csak valahol nagyon magasan működik. Az egyszerű emberek szintjén az nincs. És úgy gondolom, hogy nekem az a feladatom, hogy az ilyen dolgokat közvetítsem.
- Hogy a családról is ejtsünk néhány szót, a színésztársadalom többségéhez képest a házasságotok elég kitartó.
- Én ezt sem misztifikálnám. Ezt sem kell felruházni valamiféle magasabb dologgal, mint amitől ez valójában működik. Valójában attól működik, hogy van két ember, aki kíváncsi egymásra. Van két ember, aki fontos egymás számára. Van két ember, aki tudja, hogy bizonyos értékeket együtt inkább meg tud teremteni, mint külön-külön. Én nem szeretem a fölcímkézést.
Nem szeretjük, ha minket egy mézeskalács házikóban élő párként próbálnak bemutatni. Ez nem igaz. És ilyen nincs is – ez meggyőződésem. 
Hosszabb párkapcsolatban nincs olyan, hogy csak egyetértés, csak derű és boldogság, csak harmónia. 
A kapcsolatunk egy létező, teljesen közönséges, teljesen hétköznapi kapcsolat. Talán azért működik ennyi időn keresztül, mert mi egy kicsivel több energiát fektetünk bele, mint ahogy az általában szokásos. 
Ugyanis egy házasság csak akkor működik, ha mindennap beleteszünk valamit. A Vasárnapi terített asztalról is csak akkor tudunk szedni a tányérunkba, ha előtte fölraktunk valamit. 
- Mit üzensz a magyarságnak?
- Utoljára Kossuth Lajos üzenhetett. Én nem tartom magam olyan embernek, aki üzengethet. Én annál sokkal szerényebben élem az életem. Én megmutatok valamit, ami ha valakinek találkozik az egyébként is létező értékrendjével, akkor bízom benne, hogy ezzel őt meg tudom erősíteni, az ő döntésének, az ő elhatározásának helyességében. 
Aki nem ezeket az értékeket tartja fontosnak – mint az, hogy hová tartozol, kikhez tartozol, honnan származol, honnan indult el az utad – azoknak szeretném felhívni a figyelmüket ezekre az értékekre. 
Ez nem egy üzenet. Ez csak egy érzés a részemről. És mivel én így élem az életemet, tudom, hogy ez egy örömteli élet. Ezért ajánlom mások figyelmébe is. 
Bencze Attila