A Wayne Wang és Paul Auster közös rendezésében készült film Füst (1995), egyszerű és megkapó alkotás. Érdekessége abban rejlik, hogy különböző médiumokat ötvöz magában: (néma)film, irodalom, fotográfia és színház elevenednek meg a néző előtt.

Az egyik főszereplő, Paul Benjamin (William Hurt) író, akinek felesége meghalt egy lövöldözésben, Auggie Wren (Harvey Keitel) dohányboltjában vásárolja szivarjait. A dohányárus éveken át egy különös rituáléval kezdi a napot: pontosan reggel nyolckor készít egy fényképet a boltja elől, mindig ugyanabból a szögből. Ezeket a képeket aztán gondosan archiválja albumokban, ez alkotja életművét. Amikor megmutatja az albumot Paulnak, az szóvá teszi, hogy tulajdonképpen minden képen ugyanaz látható, egészen addig, míg meg nem pillantja elhunyt feleségét az egyik képen. Mindegyik kép különbözik is a többitől: más emberek, más reggelek, más fényhatások.

A fénykép Bazin szerint az illúzió iránti vágyakozásunkat elégíti ki, mivel egy olyan mechanikus reprodukció, amelyből az ember ki van zárva. A fényképalbum nézegetése az időt célozza megállítani: a képek az élet folyamatosságában, az időben megállított emberek jelenlétét dokumentálják. Ugyanakkor az idő múlását idézik elénk, hiszen az arcok, viseletek, járókelők változnak. Látjuk, ahogy telik az idő a képeken.

Minden fénykép memento mori. Fényképezni annyit tesz, mint a másik ember halandóságát közvetlen közelről szemlélni. Paul Benjamin esetében, a kép a halott emlékének megőrzését jelenti, és ezáltal saját visszazökkenését a valóságba. Bazin elméletével ellentétben, a film arra hívja fel a figyelmet, hogy az illúziókeltés eszközei (jelen esetben a fényképezés) pontosan az illúzió megtörésére szolgálnak, hatást gyakorolnak a nézőre, és így a képzelt világból zökkentenek ki. Auggie sem gondolja másként: azt tanácsolja Paulnak, hogy lassítson, miközben a képeket nézi, élvezze a pillanatot, mert ha nem mélyed el benne, nem veszi észre a lényeget, és nem talál vissza önmagához.

A film különböző kis történetekből, és sok nézőpontváltásból áll, amelyek a szereplőkön keresztül lazán kapcsolódnak egymáshoz, és a cselekményszálat a dialógusok viszik előre. Egy másik történet Raschid Cole (Harold Perrineau Jr.) árván felnőtt kamasz útkereséséről szól, aki értesül apja (Forest Whitaker) hollétéről, és megpróbálja felvenni vele a kapcsolatot. Két történet is beágyazódik a filmes szövegbe: először Paul elmeséli Raschidnak azt a történetet, melyet, mint forgatókönyv részletet ismerhettünk meg Auster Az illúziók könyvéből. Egy síelő fiú éveken át keresi szintén síelő, balesetet szenvedett apja holttestét. Évtizedek múltán szembesül csak tükörként, gleccserbe fagyott apja arcával. A történet érdekessége, hogy a hagyományos adaptációs technikák helyett, a szereplő (Paul) egyszerűen csak elmeséli a történetet, miközben a kamera végig az arcára fókuszál, majd ahogy a történet egyre a végéhez közeledik, nagyközeliben mutatja a mesélő száját. Ugyanígy meséli el Auggie Wren karácsonyi történetét Paulnak: az idegen nagymama lakásában Auggie szerepet játszik, és az öreg hölgy is biztosan tudja, hogy nem az unokája jött el hozzá karácsonyra, mégis elhiteti magával, hogy ő az, hogy így boldogan tölthesse el utolsó karácsonyát.

A második történet jellegzetessége, hogy szintén hagyja elmeséltetni magát Auggival, a nagyközeli arcra, szájra ismét biztosítja a hipnotikus hatást, az emberi intimitás utolsó határait feszegetve. Azonban a film végén, a stáblista alatt, képekben is megmutatja a rendező, amit elképzeltünk Auggie hosszú meséjét hallgatva: vizualizálja számunkra fekete fehér képekben, dialógus nélkül (Tom Waits dala csendül fel a képek váltakozása közben). A két elbeszélésmód között Paul írógépe az összekötő kapocs: miután leírja a karácsonyi történet első mondatait, elindul a némafilm. Ily módon kapcsolódnak össze, keverednek, hatnak egymásra fikció és valóság, mesélés, írás, valamint a vizuális elemek.

A visszatérő motívumok és szereplők rejtett jelentéseket hordoznak, melyek csak összefüggéseikben válnak értelmezhetővé. Így, a szövegek hálózatában válnak szorosan egymáshoz kapcsolódó motívumokká Raschid apjának kampós műkeze, Ruby (Auggie volt szerelme) hiányzó fél szeme, Paul élőhalottsága, illetve az apa-fiú szerepek folytonos felcserélődése.

Ha lazulni akartok, ám közben mégis elmélkedni azon, hogy melyek az életben igazán fontos dolgok, ne hagyjátok ki ezt a remek filmet!

Bökös Borbála