Vackor kutyámmal haladtunk lassacskán a szégyenükben ittmaradt, piszkos hóbuckák között, a sódert síró, bokatördelő, valaha járdának szánt képződményen, végig a temető téglafala mellett. Délutáni séta helyett választottuk ezt a romantikus útvonalat, mert abba az üzletbe vezet, ahol végkiárusítás van bútorokból, annak pedig lenne helye a családnál. Romantikus, vadregényes, mondja az ilyen kényelmetlenségekre a fényűzéshez, nyílegyenes vonalakhoz szokott nyugatnémet. Ámbár, válhat ez lassacskán az ő valóságukká is, hiszen már pár éve náluk is vannak (avagy csak mostanában láttatják?) hajléktalanok, hollott benne van az alkotmányukban: senki nem éhezhet és nem alhat az utcán.

Elhagytuk az első kaput, nagy gonddal kerülgetve a kirakodott élő és művirágokat, lámpácskákat, gyertyás csokrokat. Gyakran járok arrafelé, de csak ritkán látok vásárlót a bódék körül. Most is - mint mindig - arra gondoltam a távolból, hogy veszek egy csokorral, de aztán az egyik túlságosan halottnak való, a másik hamar hervad, a harmadik túl illatos, még elbódítana, a negyediknek semmi illata, a sokadik nem passzol egyik vázámba se. Megyek hát tovább "majd máskor" gondollattal, Vackor el nem tudja képzelni, hogy mit ácsorogtunk ott. Odaérérünk az alsó kapuhoz, ahol még több bódé, még több virág, még több koszorú van, egyik-egyik élővirágból. Fura kis csapat halad el előttünk. A haladásmódjukból látszik, hogy zavarban vannak, nem nagyon ismerik a járást, se a szokást, méregetik egymás virágszerzeményeit, próbálják csokorba szedni a szálakat. Midegyiké másfaja-féle, az olcsóbbikból. Amikor már jobbra nem tudják formálni, elindulnak kopottas, kissé rendezetlen, találomra felöltött ruháikban, körülöttük terjeng a tegnapi alkohol és a mai, bátorításul lenyelegetett aperitif vegyes szaga. Félszavaikból ki lehet venni, hogy a társaságuk egyik tagját temetik, szegényt. Mennek. Nyílvánvalóan elkéstek, mert a ravatalozó előtt már senki sem áll kint, csak a halottaskocsi. Tétován, de mennek.