E címen szentelt könyvet korunk egyik legnagyobb vallástörténésze, az 1986-ban elhunyt román Mircea Eliade a vallásos tapasztalás és a szentség kultúránként egyéni, de számos kollektív elemet tartalmazó jelenségének. Eliade a vallást műveltségek közti közvetítő elemnek tekinti; ráadásul olyannyira emberi tényező, szinte faji jellegzetesség is egyben - vallja -, hogy hatása alól még a "profán létet" élő sem vonhatja ki magát. "Vannak például helyek, amelyek minőségileg különböznek a többitől: az otthon, az első szerelmet övező táj vagy bizonyos helyek egy idegen városban, amelyet fiatal korunkban látogattunk meg. Mindezek a helyek még a teljesen vallástalan ember számára is megőrzik sajátos, "egyedülálló" jelentőségüket: magánvilágának "szent helyei" - írja Eliade.

"A nem vallásos ember elveti a transzcendenciá t, elfogadja a "valóság" viszonylagosságát, sőt talán még a létezés értelmében is kételkedik. (…) A modern nem vallásos ember új léthelyzetet vállal magára: csakis a történelem alanyának és cselekvőjének tekinti magát, s megtagadja a transzcendenciát. (…) (Ez) az ember önmaga alkotója, s csak abban a mértékben lehet valóban az, amelyben deszakralizálja  önmagát és a világot. Nem képes önmagává válni, amíg teljesen meg nem fosztja magát a misztikumtól. Nem lehet valóban szabad, amíg meg nem ölte az utolsó istent is."

Mircea Eliade, a neves vallástörténész szavai összecsengenek Nietzsche szállóigévé hiresült mondatával, miszerint: "Isten meghalt". Az - immár múlt - század nyitó mondatai közt elhangzó frázis a modern egyén tündöklésének és egyben nyomorúságának tükre. Bár Nietzsche megszabadul istentől, megürült helyét nem tudja kivel/mivel betölteni.

Az ember levette hát a vallás köntösét, de alatta továbbra is emberhús maradt. Gondolkodásmódja, szükségletei nem változtak, nem fejlődtek olyan ütemben, mint agyának gyümölcsei, ahogy Desmond Morris etológus is fanyar humorral írja: "Az emberi találékonyság olyan volt, mint valami kábítószer, amelynek elmulasztottuk megvizsgálni a mellékhatásait. Magunk mögött húztuk ősi testünket arra az elképesztő, futurisztikus játszótérre, amely tele van mulatsággal és élvezettel. Elkápráztattuk magunkat, sőt olykor már azt fontolgattuk, hogy nem is állatok vagyunk, hanem istenek."

A szuverén egyén, aki szabadságát az emberi elmét régóta béklyózó (?!) hagyományoktól mentesen tudja csak elképzelni, új mezbe vonja ösztöneit. A mítoszéhség, támaszkeresés és a mesélőkedv nem tűnik el, csak átalakul: celluloidszalagok, reklámplakátok, szerepjátékok lapjai nyújtanak menedéket a posztmodern kor újdonsült isteneinek, héroszainak és mitológiájának. És persze ne feledkezzünk meg a modern ember babonáiról, tabuiról és rítusairól, hiszen lépten-nyomon házszentelőkbe; lakás-, szalag-, és még ki tudja milyen avatókba, búcsúztatókba ütközünk; hogy a hagyományos ünnepekről már ne is beszéljünk.

Eliade e szavakkal zárja gondolatsorát: "De ez a vallástalan ember a homo religiosus -ból keletkezett. (…) Más szavakkal, a profán ember, akár akarja, akár nem, még mindig őrzi magában a vallásos ember viselkedésének nyomait, csakhogy ezek a nyomok meg vannak fosztva vallási jelentésüktől."

Tehát nemcsak időnket "szenteljük" meg - ahogy a fentiekből már kiderülhetett: többnyire ösztönösen -, hanem a teret is, melyben élünk. A következőkben a szent tér gondolatkörét tekintjük át.

A szent tér élménye - láthattuk - bárki számára megtapasztalható jelenség; olyan világképet feltételez, melyben kozmoszunk egyhangúságát, "formátlan tágasságát" egy új minőség töri meg: a "szenté", esetünkben a szent téré. Középpont, nullpont, kiindulópont - a tájékozódás elengedhetetlen feltétele a kultikus tér, a "más". Ehhez viszonyítjuk ugyanis a többi jelenség, tárgy térbeli elhelyezkedését - ez a világ közepe. Gondoljunk csak a főtereken álló templomokra!

A tér azáltal válhat szentté, hogy a szentség megnyilvánul benne. Ezt a jelenséget Eliade hierophániá nak nevezi. A hierophánia során a mindennapi valóságtól valami merőben más valóság nyilvánul meg, nyer teret. Nem az ember nevezi ki hát a kultikus, szent helyet, hanem a szentség önkényes módon nyilatkozik meg egy térben, ami attól kezdve szentséggel telítődik: szentté válik.

Az ember persze nem mindig elégedett meg ezzel. Ha vándorlásai során olyan területre ért, ahol szívesen megtelepedett volna, hogy biztonságban érezze magát, megszentelte azt a földet. Tehette ezt kultikus hely felállításával - viszonyítási pont létrehozása: a világ közepének kijelölése, mely köré faluját építi -, ennek pontos "koordinátáit" azonban magának a szentnek kellett kiválasztania. Ilyenkor aztán látszólag a véletlenre bízták a döntést: például elengedtek egy disznót, s ahol utolérték, helyben fel is áldozták, hogy ott emeljék az új kultikus helyet. A szentség - egy kis segítséggel - feltárult.

A tér azonban csak az által válhat valóban otthonná - sőt ami lényegesebb: megszentelt otthonná -, ha a "honfoglalás", az addig formátlan, egységes káoszból rituálisan kiemeli a leendő lakott világot. Saját otthont teremt magának az ember, s e tettében az "első mozgatót" utánozza: isteni mintára, de emberi módra új világ születik. Az emberi teremtést az szenteli fel, hogy a követett minta isteni eredetű volt. Az ember feléleszti és megismétli a genezist.