Álmok
Egy tágas kórteremben tért magához. Hogy miként került, oda nem tudta. Legelőször még azt sem igen értette, kik ezek az ágyban fekvő pizsamás alakok.
– Hú, a fejem! – nyílalt belé a fájdalom, amikor megpróbált felülni.
Ekkor vette észre, hogy keze-lába gipszben van, és a fején vastag pólya fehérlett.
– Halló, valaki!
Egy fiatal, szép alakú nővér sietett az ágyához.
– Kérem, nyugodjék meg, és ne akarjon máris felkelni.
– Hol vagyok?
– A városi központi kórházban – igazította meg a fiú párnáját. – Jól érzi magát?
– Fogjuk rá, pontosabban… pocsékul.
– Emlékszik, mi történt magával?
– Mi történt?
– Ezt inkább magától szeretném hallani.
A fiatalember eltűnődött.
– Nem emlékszem.
– Kétszer kettő?
– Tessék?
– Nem tudja?
– Ezt most komolyan kérdezte?
– Természetesen.
– Öt – vágta rá kuncogva, aztán eszébe villant, hogy ez itt egy orvosi villámteszt. – Csak vicceltem! Négy.
– Remek! Nincs is maga olyan pocsékul. Most megmutatom az ujjaim. Számolja meg! Hányat lát?
– Kilencet.
– Gratulálok! És azt tudja, hogy hívják?
– Mármint engem? Nem tudom – ütődött meg a tulajdon válaszán. – Most meg hova fut? Hadd kérdezzek már én is valamit!
– Egy perc múlva itt vagyok – sietett a nővér az orvosért, aki újrakezdte a tesztelést.
– Részleges amnézia – állapította meg tömören a nigériai származású rezidens. – Magyarul: agyrázkódásból származó emlékezetkiesés.
– Súlyos?
– Hát fájni nem fáj, csak egy kicsit kellemetlen. Általában hamar elmúlik. Tűrje fegyelmezetten, és akkor hamarabb rendbe jön.
Tóth Jónás sztoikus nyugalommal vette tudomásul a tényeket. Igaz, van rajta itt-ott néhány törés, horzsolás, és az agya sem működik úgy, mint azelőtt, de Isten kegyelméből él, és ez a legfontosabb. Magára húzta hát a takarót, és békés álomba szenderült. A következő nap négyen is meglátogatták: három fiatal és egy ősz hajú, kopottruhás öregember.
– Szia, Jónás!
– Ismerjük egymást?
– Szabad egy pillanatra? – húzta félre a bácsikát az éppen ott csellengő ápolónő, s néhány szóban felvázolta a helyzetet.
A fiúk megrendülten hallgatták, majd visszarajzottak a beteghez.
– Ez itt Károlyfalvi tanító úr, ő Füttyös, Rezsőke meg én, a Fuchs Jancsi – mutatta be az elegáns, lányos arcú fiú magukat.
– Hello! Mondd, te tényleg elvesztetted a memóriádat? – bökte ki a búsképű, eddig kizárólag önmagával foglalkozó Rezsőke.
– Valahogy úgy.
– És… és milyen érzés? – puhatolódzott Fuchs Jancsi.
– Olyan a fejem, mint egy luftballon. Kívül kerek, belül semmi. Nem bántanak, de nem is melegítenek fel az emlékek, mert egyszerűen nincsenek. Csak … csak úgy vagyok. Mintha tér is időn kívül léteznék.
– Milyen szépen mondta! – bájolódott el a piszeorrú, göndör hajú Rezsőke.
– Bocsáss meg, úgy szégyellem magamat – sajnálkozott bűnbánóan a nyurga csajvadász.
– Hát még én – tódította bűnbánóan Károlyfalvi úr. – Nem is tudom, hova tettem az eszemet, amiért pont ilyen szeles időben küldtem, helyesebben engedtem fel a tetőre.
– Milyen tetőre? – értetlenkedett Tóth Jónás. – Nem avatnátok be engem is?
– Ennyire nem emlékszel? – csóválta meg a fejét Fuchs Jancsi, azzal elmesélte, mi történt azon az ominózus délután.
Már három hét is eltelt, mire Jónást kiengedték a kórházból. Fuchs Jancsi vitte haza, különben egyedül sosem bukkant volna a saját házára.
– Köszönöm, köszönöm! Nagyon rendes vagy.
– Semmiség! Csak egy gesztus, barátom. Gyógyulj meg minél hamarabb, aztán jelentkezz újra a nagybátyámnál!
– Ezek szerint visszavesz?
– Még csak az kellene, hogy ne vegyen! Véletlenül megtudtam, hogy a piszok be sem jelentett bennünket. Meg is kapta ezért a magáét a fatertól. Most aztán kuksol, meg sem mer mukkanni.
– Ügyes vagy – nyugodott meg a fiatalember. – Viszont, ha be sem jelentett, ki fizette a kórházi költséget, merthogy ingyen nem kezeltek, azt erősen gyanítom.
– Nem mindegy? Kifizették és pont. Örülj, hogy még ezt is megúsztad.
– A fizetést? Dehogy örülök! Eszem ágában sincs csak úgy megúszni, úgyhogy áruld el gyorsan, ki volt az, mert ki szeretném fizetni a számlákat.
– Te? Aztán miből, kisköcsög?
– Igazad van – hökkent meg egy pillanatra Tóth Jónás. – Valószínűleg nincs miből. De akkor is! – erősködött makacsul. – Most nincs, de még lehet, ha dolgozom, vagy legfeljebb… eladok valamit. Te voltál? – nézett egyenesen a fiú szemébe.
– Én, vagyis a faterom. Végül is miattam kerültél ilyen helyzetbe. Én vittelek a bácsimhoz, és a tetőre is nekem kellett volna felmászni, egyszóval hibásnak érzem magamat.
– Köszönöm – ölelte át meghatottan a barátját. – Tény, hogy nem egészen emlékszem rád, viszont ha te ezt értem megtetted, valamikor nagyon jó barátok lehettünk.
– Voltunk és vagyunk – erősítette meg Fuchs Jancsi enyhe túlzással, már ami a barátságuk fokát, intenzitását illeti.
Barátok voltak, ez kétségtelen, de távolról sem annyira, hogy ekkora áldozatot hozzanak egymásért. Másrészt újabban erősebb érzelmek kötik a fiúhoz. Talán a baleset, no meg a sorozatos családi tragédiák miatt, a lényeg az, hogy nemcsak sajnálja, de valami arra ösztönzi, hogy nagyobb figyelmet szenteljen neki, mint másoknak.
– Köszönd a faternak meg az öregnek. Tudod, akinek a házáráról olyan szépen lepottyantál.
– Hogyhogy? Állítólag nagyon szegény ember.
– Pedig ő is besegített. Talán kölcsön kért. Gőzöm sincs, de nem is érdekel, mert ezért a balesetért elsősorban ő a hibás. By-bye, elmentem. Most egy olyan csajjal randizok, aki még a fateromnak is tetszik. És ez nagy szó, szinte el sem hiszem, hogy ilyen is van. Ezt a mobiltelefont meg használd egészséggel – nyújtott át Jónásnak egy érintésre működő ultramodern készüléket. – Ha szükséged van valamire, hívj fel rögtön!
Esteledett. A fiatalember gondterhelten tért nyugalomra. Vajon miből fizeti vissza ezt a rengeteg pénzt? Ráadásul itt a villany, gáz, szemét koszt és még enni is kell, ugyebár.
– Anyám, anyám, édesapám, miért hagytatok itt engem! – sóhajtott fel hangosan, hogyha mást nem, legalább a saját hangját hallja.
Bántotta a magány, a csönd, melyből egy kép, hang, semmi sem bontakozott ki . De amit az ébrenlét megtagadott tőle, álmai bőségesen pótoltak. Ugyanis alig merült álomba, megelevenedett a falon függő családi kép, a tévében westernfilm, míg a rádióban dzsessz pattogott.
– Sápadt arcú kutya, most leszámolok veled! – pattant eléje a tévéből váratlanul egy rézbőrű.
Hát ennek a fele sem tréfa! Rémülten fordult hátra, s csaknem beleszaladt egy oroszlán tátott torkába.
– Hihihi, hehehe! – vihogott kísértetiesen valaki, majd összekeveredtek az éjszaka hangjai.
– Uram, szabadíts meg ezektől!
– Látod, látod, miért nem kezdted mindjárt ezzel!
Csodálkozva bámult a magasba, ahol egy fehér palástba öltözött alak… lebegett. Oroszlán, indián, és most itt ez a varázsló! – pislogott tétován. De jó lenne tudni, álmodom, vagy meghaltam! – döbbent belé a gondolat!
– Megismersz?
– Jézus! – borult térdre, amint a fokozatosan megvilágosodó alakban felismerte a Megváltót.
– Igen, én vagyok – tűntette el Jézus egy intéssel a rézbőrűt meg a többi rémképet. – Állj fel, és figyelj rám!
– Figyelek.
– Atyám, a föld és ég ura nevében szólok hozzád, Tóth Jónás!
– Lehetetlen, én nem vagyok méltó rá.
– Állítod te, de az Úr mindnyájunk szívébe-agyába lát, és ha ő annak tart, bizonyára az is vagy.
– Bizonyára. Kérlek, bocsáss meg! Alázattal hallgatlak.
– Nagy feladattal bízunk meg: figyelmeztesd a népedet, hogy jó lesz végre megállni! Tanítsd őket, prédikálj, még mielőtt saját vesztetekbe rohantok.
– Prédikáljak? Lehetetlen – rázta meg a fejét másodszor is a fiatalember. – Ilyen fiatal korban? Hisz alig múltam húsz éves, és retorikát sem tanultam. Mellesleg kit vonz bármilyen szónoklat is manapság? Senkit, inkább taszít, ellenszenvet keltenék, mert mindenki azt várja, hogy végre tegyen, bizonyítson is valaki, és én semmit sem tehetek.
– Tehát nem vállalod.
– Sajnálom, meghaladja az erőmet – horgasztotta le a fejét csüggedten. – Talán ha elég okos, bölcs lennék. De még akkor is, ki kezeskedik arról, hogy a szavaim ne pusztába kiáltott szavak legyenek?
– Aki hall, meghallgat, nem szólva mindnyájunk Atyjáról, és ha ő figyel rád, milyen garanciát akarsz még? – repült át egy enyhe felhő Jézus homlokán.
A fiatalember elhallgatott. A Messiásnak bizony igaza van: ha isten figyel ránk, mit aggaszthat bennünket bármilyen akadály, nehézség?
Erre a gondolatra felébredt, s utána napokig azon töprengett, mit jelenthet ez az álomkép, már ha egyáltalán jelent valamit.
A következő napok eseménytelenül teltek el. Sokat pihent, olvasott, főként a bibliát. Szó se róla forgatta ő már máskor is, ezúttal mégis úgy böngészte, mintha most fedezte volna fel először.
– Micsoda világ, történetek, emberek! Ezzel kell az országot felrázni! – ütött a homlokára lelkesen.
Felrázni? Ismerős szó, vajon hol hallhatta! Megvan: hát álmában! – emlékezett vissza hirtelen. Jézus szerint neki kellene riadóztatni az országot. Csak arra nem emlékezett, mi célból. Mindegy, badarság! Ki merné ekkora fába vágni a fejszéjét egy olyan világban, ahol senki sem hisz semmiben és senkiben. Valamikor régen még meg lehetett volna próbálni. Ma, Isten bocsásson meg neki, de talán még Jézus is kudarcot vallana.
Munkába állása előtt egy nappal ismét megjelent Jézus az álmában.
– Nos, meggondoltad magadat?
Tóth Jónás széttárta a karját, és hallgatott. Jézus várt pár percet, azzal, úgy ahogy jött, eltűnt a szobából.
Folytatás jövő Vasárnap