– Beszélgetés Rácz Attilával –
– Gyurta Tibort idézem: „Az általam ellátott ügyek közül kiemelem a Fővárosi Levéltárban osztályvezető-helyettesként dolgozó fiatalember ügyét. Őt a székházostromot követő napokban, 2006 szeptemberében vették őrizetbe a rendőrök, és először garázdasággal, majd csoportosan, felfegyverkezve elkövetett, hivatalos személy elleni erőszak bűntettével gyanúsították.”
Mint kiderült – s erre még kitérek majd –, Önt ártatlanul vették őrizetbe, és ártatlanul vádolták meg, nem is akármilyen súlyú bűntettekkel. Szeretném, ha felidézné azokat a napokat: mit érzett? Tudta, hogy úgyis kiderül az ártatlansága? Vagy félt, hogy tényleg elítélik? Eltapossa a hatalmi gépezet...?
– Az ártatlanság nagyon érdekes fogalom. Itt kint egyértelműen elválasztható, ki az ártatlan és ki nem az. Ez az előzetesben relatív fogalom, nem egyismeretlenes egyenlet, erősen befolyásolja a tanúk száma, a rendőrök vallomása stb. Már az elfogatásom is érthetetlen volt, hiszen akkor már nem tartózkodtam a tüntetők közt. Az alábbi, kiemelt részek idézetek az egykorú, a Fő utcai fegyházban készített naplómból.

„Nem vagyok az útjukban, a Rákóczi út felé tartok, mégis elragadnak. Nem védekezem, nem ellenkezem, mégis megvernek, megbilincselnek, fáj nagyon. A zúzódásokat még a szabadulás után is lehet látni. Következő kép, ülök a rabomobilban. Beraknak még csomó embert. Nem látok tisztán, egyrészt a veréstől, másrészt befújták a kocsit könnygázzal.”

Ezután bevittek a VIII. kerületi kapitányságra, és még mindig fel volt bilincselve kábelbilinccsel a kezem a nyakam mellé. Rettenetesen fájt, és ezt a csuklóimon a mai napig érzem. Ez nem is csoda, hiszen éjféltől reggel hétig ekképp megbilincselve térdeltünk a kapitányság udvarán. A rendőrök így vették fel az adatainkat (többször is!), némelyeket megvertek, büszkén rikoltozták, ki mennyi „szemét tüntetőt” hozott be. Kérdésünkre mindannyiszor elmondták, hogy „ez nem Amerika, itt nem lehet telefonálni, és nem lehet ügyvédet hívni”. Aki mellettem térdelt – vele 48-as nótákat dúdoltunk –, azonnal jelentkezett tanúskodni, mikor meghallotta, mi történt később velem. Köszönet érte!
Meg kell jegyeznem, hogy két nő volt a legállatiasabb.

„Két nő gyalázkodik. Váltás, az új rendőr megértőbb, végre elmehetünk vécére. (Előtte egy fiatal gyereket elvisznek vécére, leveszik a bilincset. Gyalázkodva hozzák vissza, mert [a nők] nézték, mikor pisilni akart, de nem tudott. »Persze, nem is kellett neki, csak a bilincset akarta leszedetni.«) Levették a bilincset, mert nincs másik. Nedves, hideg kövön térdepeltünk eddig, most már ülhetünk, de a fal felé fordulva. 9-10 körül kapunk végre enni. Egy szelet kenyér és egy kockasajt. 20 órája nem ettem. Az ebéd is elmarad, mert elvisznek a IX. kerületbe. Letelt a 12 óra, akár el is engedhettek volna…”

Ehelyett a IX. kerületi kapitányságon, ahol a rendőr – amennyire tudott – részvéttel volt irántam, és segítőkész is volt, elrendelték a 72 órás fogva tartásomat. Mit éreztem két nap múlva, mielőtt elvittek az előzetes letartóztatást kihirdető tárgyalásra? Erre is választ ad a napló:

„Mindjárt visznek. Rendkívül félek. Nem akarok visszajönni. Már egyedül vagyok, és szörnyű érzés. Nincs semmi, csak a magány. És az, hogy megölelhetem Évit, a szerető lányt, aki végig velem volt. Nagyon köszönöm neki, ő volt és lesz a legfőbb támaszom. Nincs más nekem, csak ő, édes tündérem. És a munkám, ezt nem vehetik el. Csak ehhez értek, nincs másom. Remélem [a főigazgató] is megérti. Vigyenek már, telnek a percek, szívem a torkomban dobog, úgy félek és izgulok, mint még soha. Eddig a szerencse gyermeke voltam, remélem, nem múlt el. Krisztusom, segíts! Nem tettem semmi rosszat, csak a kíváncsiságom hajtott előre. Csengettek, talán már én leszek. Az 1547-es szám már nincs itt.”

Miután levittek a kísérő rendőrökhöz, egy óra idegtépő várakozás következett, hol arccal a falnak, hol pedig egy rendőr előtt, aki pár centiről sziszegte az arcomba, mit művelne velem, ha tehetné, és hogy várja már a Fradi-meccset, ahol néhány ilyen szemetet szétverhet majd, mint én vagyok.
Aztán elérkezett a „tárgyalás”. A legfájóbb az volt, hogy nem beszélhettem a családommal. Az egész procedúra formalitás, célja a kihirdetés volt, hiszen a „tárgyalás” után a bírónő a háromoldalas végzést egy perc alatt elkészíttette, hitelesítette. Az egyik srácnak az adatai sem egyeztek – talán Ctrl+C, Crtl+V-módszerrel készültek a jegyzőkönyvek…
A Nagy Ignác utcában osztottak szét minket, ki melyik fegyházba kerül.

„Sorban állás a bv-n fejjel a falnak, szétvetett lábak, tökön rúgások. Akinek nem tetszik a tartása, beleverik a fejét a falba. Egy őr különösen kegyetlen. Egy régi sittes mellettünk. Leselkedik, megverik. A verések a »száraz hugyozóban« zajlanak. Időnként embereknek be kell menniük a száraz hugyozóba. Egy raszta srácot megvernek, mert összekeverik valakivel. A verőnek szólnak, hogy azt a srácot bevitték már a Kozmába. Sebaj. Egy srác panaszkodik, hogy ellopták a láncát, leesett, egy mellette álló sittes lopta el, azt is megverik. Jó ómennel megyünk át a Gyorskocsiba. A misszionárius iskolába menő indián gyereknek érzem magam. Egyszer visszatérek a törzsömhöz.

A Gyorskocsiban kapunk törülközőt, szappant, vécépapírt, ágyneműt, takarót. Alig bírom el, mert a csuklóm még mindig nem működik.”

A nevem ekkortól egy hétig ES 2292 lett. Köztörvényes gyanúsítottakkal voltam együtt tizenketted magammal egy 25 négyzetméteres zárkában. Péntek délután volt, egy levéltári rendezvény éppen kezdődött, tudtam, hogy hamar kiderül, hogy itt vagyok, és aztán ez a szűk szakma, a levéltárosi, ezt hamar tovább is adja.
Ott bent nem mutathattam, de nagyon féltem. Le kellett számolnom mindennel, amiért és amiből korábban éltem. Tudtam, hogy még ha felfüggesztett büntetést kapok is, akkor sem dolgozhatok többet a szakmámban. Sőt mint közalkalmazott sem. Azok után, hogy a bírónő nem vette figyelembe a vallomásomat, és az egy hónap előzetes október 22-én, tehát a nemzeti ünnepre tervezett nagygyűlés előtt járt volna le, azt gondoltam, hogy minimálisan újabb 2 hónapot kapok. Tehát az egész életemet újra kellett értékelnem; három diplomával, felsőfokú nyelvvizsgával már azon voltam, hogy eladom az egy hónapja vett lakásom, kiveszem az önrészt, és elmegyek kolbászt sütni, például Új-Zélandra. Közben semmilyen kapcsolatom nem volt a külvilággal.
Itt kell megjegyeznem, hogy a legtöbb együttérzést ezekben a napokban a fegyveres rablással vádolt „zárkaparancsnoktól” és két román sráctól kaptam, ez utóbbiaktól románul kezdtem tanulni, és gyakran elmondták: „No probléma, Áttilá szábádul.” (Köszönet nekik is!)
És a szabadulás − az NJSz-nek köszönhetően − az előzetes letartóztatás elrendelése után pontosan egy héttel el is érkezett. Ismét átvittek a Markó utcába (aki dugóban áll a Lánchíd után, nem is tudja, milyen hosszú az út a Gyorskocsi és a Markó utca között), és rendkívül hosszas – több órás – várakozás után kiengedtek. Ezután a Szent István körúton leültem egy padra, és azon tűnődtem, mi lesz velem. Örültem a szabadságomnak, de tudtam, hogy még nagy küzdelem vár rám, amíg bizonyíthatom ártatlanságomat, hiszen nem mentettek fel, „csak” szabadlábon védekezhettem. A rettegés 2007 januárjában a Nyomozó Ügyészségen, az eljárás majd’ egy év múlva, 2007 júniusában ért véget.

­– Azt is a védőjétől, Gyurta Tibortól tudom, hogy nemcsak a nemzeti jogvédők siettek az Ön segítségére, hanem a szerencse is: fényképfelvételek bizonyították, hogy Önt nem a gyanúsítás szerinti helyen fogták el. Ha nem készül véletlenül kép, Ön ma börtönben ülne?

– A felvételeket szerelmem, testvérem és barátaim is keresték – már az előzetes alatt is. Az egyik tévéadótól meg is próbáltuk kikérni, de nem kaptuk meg a felvételt. Végül a Magyar Nemzet fotósa adta át nekünk azokat a fotókat, amelyek igazolták, hogy a közelében sem voltam annak a helynek, amelyen a bűncselekmény elkövetésével vádoltak. Mivel a rendőrök a hamis vallomásukat folyamatosan fenntartották, egyértelmű, hogy elítéltek volna. Csak köszönettel tartozom a (nemzeti) sajtónak!

– A hétnapi előzetes letartóztatásáért Önnek rekordösszegű kártalanítást – 1 200 000 Ft-ot – ítéltek meg. Megérte?

– Többen mondták már nekem viccelődve, hogy mennyire megérte nekem, és ha ők is tudták volna, hogy ennek kártalanítás lesz a vége, jöttek volna velem. De én nem választhattam, hanem kiszabták rám ezt az összességében 10 napot! Mindenkinek azt tudom mondani, hogy nincs az a pénz, mely megérne egy napot is a fegyházban. De még egyszer hangsúlyozom, ez nem üzlet volt, hanem egy egyoldalú – hibás – döntés, melyért nekem járt később a kártalanítás.

– Az átéltek milyen irányban erősítették meg Önt? Messziről kerülni kell mindenféle tüntetést? Vagy pedig: ahol ilyenek előfordulhatnak, mindenkinek kutya kötelessége harcolni az önkény ellen?

– Igen, az önkény ellen kutya kötelessége mindenkinek küzdeni, ez vezetett oda, hogy – hosszú tépelődés után – bepereltem a hamisan tanúskodó rendőröket. Gondolkodtam rajta, mert ők is emberek, és én is voltam előzetes letartóztatásban, amit nem kívánhatok senkinek, de perelek, mert ezt kívánja az igazságérzetem. A hosszú tépelődést végül az oldotta fel, hogy a perek során kiderült, hogy a rendőrség személyemről alkotott véleménye nem változott meg, és nem láttak be semmit a hibájukból.
De elég sok időnek kellett eltelnie, míg tömegrendezvényre mentem. Elszorult szívvel, a könnyeimmel küszködve néztem 2006. október 23-át is, de sem nagygyűlésekre, sem ünnepségekre, sem futballmeccsekre nem mentem azóta sem. Egy kivétel törte meg négy év után a sort: 2010. október 23-án, a kormányünnepség előtt rendezett, az általam írt kérdésekre épülő vetélkedőt már megtekintettem.

– A Nyomozó Ügyészség rögzítette: a rendőri jelentés valótlan adatokat tartalmazott – jelenleg hamis vád miatt folyik nyomozás az ügyben. Ön mit tippel: el fogják ítélni a hamisítókat?

– Csak reménykedni tudok. Az én esetem is egyértelmű volt, és majdnem hibás ítélet született.

– Hogyan került kapcsolatba a Nemzeti Jogvédő Szolgálattal?

– A párom az előzetes letartóztatás elrendelését követően ügyvédeket keresett. Már hat napja voltam bezárva – négy nap múltán szabták ki az előzetest –, mikor megjelent a kihallgatáson dr. Gyurta Tibor. Bemutatkozott, és beszélgetésünk során hamar eloszlatta kezdeti gyanakvásomat. Elmondhatom, hogy kapcsolatunk azóta túlmutat egy ügyfél-ügyvéd kapcsolaton, barátsággá vált, melyet feszített munkaidőnkhöz képest viszonylag gyakori beszélgetéseink mélyítettek el.

– Mit tudott és tud segíteni Önnek az NJSz, ill. a nemzeti jogvédők? Érzelmileg voltak fontosak Önnek, vagy a gyakorlati segítségnyújtásuk?

– Elsősorban a gyakorlat, hiszen nemcsak megmentettek a fegyháztól, de felperesként két pert is megnyertem velük. Ráadásul eddig bármilyen jogi tanácsért fordultam Tiborhoz, mindig olyan tanácsot adott, mely a későbbiekben hasznosnak és helyénvalónak bizonyult. Mint mondtam, Tibor a barátom lett, így érzelmileg is fontos a személye.

– Fontos-e a nemzetnek, a magyarságnak, az ellenállóknak, a szabadságharcosoknak, hogy létezik az NJSz?

– Mindenképp! És nem csak a 2006-os események támasztják ezt alá, de azóta is számtalan jelét adták ennek. Azt is mindenképp fontosnak tartom, hogy alternatívát jelentenek a TASZ-szal szemben.

– Sikeresen fékezik-e az önkényt?

– Az én esetemben mindenképp.

– Azokat az őszi napokat történelmi időnek vélte, ezért tartotta fontosnak naplóban megörökíteni?

– Igen, történelminek és a saját életemben sorsfordítónak. Pedig tilos volt. Eddig kétszer vezettem naplót: Dél-Afrikában (2002-ben) és a polgárháború sújtotta Grúziában (1994-ben), de ezek útinaplók voltak.

– Az interjú okán Ön beleolvasott a régi feljegyzésekbe. Érte meglepetés?

– Meglepő lehet, de nem. Azok az események annyira beégtek a tudatomba, oly élénken élnek bennem, hogy szinte fejből ismerem a naplómat is. Azt a bő hetet soha sem fogom elfelejteni. Csak egy furcsa érzés támad, mikor olvasom a naplót: az a gyomorfacsaró érzés, amely először a belekben hat, majd lassan kúszik fel a torkomig, és iszonyattal teli fájdalommá válik…

– Szeretném, ha végezetül arra is kitérne, hogyan fogadták családi és munkahelyi környezetében az Ön őrizetbe vételét?

– A családom teljes mellszélességgel állt ki mellettem, bár van olyan ember a szűk családomból, akinek a mai napig sem tudtam beszélni az eseményekről. A munkahelyemen általában az összefogás volt jellemző, egy régi barátom tanúskodott is mellettem, egy másik segítségével védett az első tárgyaláson egy volt csoporttársam (ezúton is köszönet nekik!). A főigazgató is, a maga módján, de próbált segíteni. Azonban meglehetősen nagy számban találkoztam olyan szakmabelivel is, aki a mai napig azt vallja, hogy jogosan vittek be és tartottak odabent annyi időn át...
(forrás: Jogvédők a nemzet szolgálatában, 2004-2011, Budapest, NJA, 2011.)