Vannak újrafogalmazódó kérdések. Sőt, ezeknek kronológiájuk is van már. Ilyen a románok nemzeti ünnepéhez kapcsolódó kérdés, a politikus megítélésében: részt vegyünk-e (RMDSZ) a megemlékezésen?

Mórickás helyzet: ha részt veszünk, magyar oldalról árulót kiáltanak; ha nem, a román politikum bírálatának kereszttüzébe kell állni. Így is, úgy is sapkára számíthatunk. Persze, a magyar tasli jobban fáj.
Tény, hogy Marosvásárhelyen az utóbbi években rendszeresen megjelentünk az egyébként mindig laposra sikeredő ünnepségen. Egy ideig a megyei RMDSZ elnök tüntetően fehér szalaggal díszített koszorút rendelt, amit a román politikusok nemegyszer hangos nemtetszéssel illettek. Volt olyan eset is, amikor bekiabálták "bárcsak kötéllel a nyakatokban látnánk már egyszer titeket". Aztán, egyik évben az elnök történetesen külföldön tartózkodott a szóban forgó "jeles napon", rám bízta a koszorúzást. A kollégák mindig nehezen álltak kötélnek, általában nagyon kevesen toltuk oda képünket. Abban az évben is csak hárman. Egyikünk, amikor meglátta a fehér szalagos koszorút, rémült tiltakozásnak adott hangot, kilátásba helyezve, hogy amennyiben azonnal nem szerzek egy trikolór szalagot, egyedül fogom a koszorút a szoptatós farkas szobránál elhelyezni. Bevallom, máig is bánom, hogy eleget tettem fenyegető kérésének (amiért később joggal kaptam alapos fejmosást az elnöktől), és azóta is trikolóros koszorúval tisztelgünk a többségi nemzet előtt.
Holnap megismétlődik a kényes történet. Megadjuk a "királynak" járó gesztust, majd napokig hallgatjuk a megbélyegző zsörtölődést. Magunk között elfogadható a magyarázat, hogy ez pusztán egy gesztus a többségiek előtt, amely kölcsönösséget von maga után, hiszen március 15-én ők is tiszteletüket teszik a Postaréten. Sőt, az is tény, hogy annak a bizonyos gyulafehérvári nyilatkozatnak a tartalma tulajdonképpen pozitívabb töltetű, mint a trianoni döntés utáni időszakban foganatosított, a román terjeszkedést szolgáló hatalmi intézkedések többsége. No, meg a korabeli MÁV készséges szolgáltatásainak köszönhetően utazhatott ingyen Gyulafehérvár vármezejére a százezernyi román paraszt kikiáltani Erdély egyesülését a Román királysággal, merthogy akkor ez az intézkedés is a maihoz hasonló gesztusnak felelt meg. No, meg a tolerancia sem egy elhanyagolandó szempont. És a többi, és a többi...

Persze, még nem próbáltuk ki, hogy mi lenne, ha mégsem vennénk részt az ünnepségeken. Szerintem nem is érdemes játszani, mert úgy járhatunk, mint a trikolórra cserélt fehér szalaggal, egy olyan zsákutcába keverednénk, ahonnan nehéz lenne visszakozni. Merthogy, mit hozhatunk fel ellenérvnek? Hogy, ez nem a mi ünnepünk? Ez igaz. De jelenlétünkkel vagy hiányzásunkkal semmit sem változtatunk a makacs történelmi tényeken. Tiszteletünket polgártársainkkal szemben exponáljuk, akik ezen a napon ünnepelnek. Ez egy kicsit olyan, hogy nem megyek ma hozzád születésnapod alkalmából téged felköszönteni, mert ezen a napon gyászolom anyámat. Mégoly morbid és erőltetett is, de valami ilyesmiről van szó. A románok egyesült országuk születésnapját ünneplik, mi pedig szétdarabolódott Magyarországunkat siratjuk. Gondoljunk bele: nem várhatom el, hogy sirasd az enyémet, pusztán annyit, hogy tiszteld a gyászomat; de cserében te is elvárhatod, hogy tiszteljem örömödet. Erről van itt szó: a kölcsönös tiszteletről. Ez esetben, ez egyben a minimum és a maximum.

Persze, mindenkinek jobb lenne, ha az ország piros betűs ünnepnapja nem december 1-én lenne, hanem valami olyanhoz kötődne, amiben román és magyar egyaránt jól érezné magát, meg az évszak is olyan lenne, hogy jó nagy szabadtéri bulit is rá lehetne szervezni. Egyelőre ez van: ők nevetnek, mi sírunk, de azért kölcsönösen tiszteljük egymást.