AZ ELSŐ BUKFENC
Érettségi előtt egy évvel meghalt az édesapja. Nagy csapás volt, de valahogy kibírta.
– Aki megszületik, annak meg is kell halnia, s csupán idő kérdése, mikor jön értünk is a Nagy Kaszás. Ma az apámért jött el, holnap értem, érted… Ilyen az élet, ahogy apa is, te is szoktátok mondani – vigasztalta meglepő érettséggel édesanyját.
Addig mondta, hajtogatta, amíg az anyja elszégyellte magát. A csudába, kettőjük közül mégis ő a felnőtt, és inkább neki kellene vigasztalnia ezt az aranyszívű gyereket.
– Aranyos vagy, csak… csak van itt még egy apró probléma.
– Csak egy? Akkor kisebb a baj, mint gondoltam.
– Apád elment. Rendben, ha Isten így akarta. De hogy boldogulsz majd nélküle?
– Először is leérettségizek, aztán… – nyelte vissza könnyeit a vékonyka, kék szemű gimnazista.
Hát… pont ez a bökkenő, mert mi lesz azután, ha nem számíthat arra az anyagi háttérre, amit az apja jelenthetett volna, ha a Kaszás úr vár még öt-hat esztendőt?
– Egyetemre mész? – folytatta Tóth Jónásné, mintegy önmagával beszélve. – Aztán ki fizeti a tandíjat, mert az én fizetésemből éppen csak, hogy megélünk? Iparosnak mennél? Nem lehet, hisz semmiféle szakmád sincs. Most kezdem csak bánni, amiért szakközép helyett gimnáziumba adtalak. Azért ne búsulj, amíg én élek, neked semmiben sem lesz hiányod. Munkát is találsz, ne aggódj, és ha rendesen dolgozol, nélkülünk is boldogulsz – igyekezett lelket önteni az elszontyolodó fiúba, pedig a legrosszabbat el sem mondta még: megállapították, hogy rákbeteg, és nemsokára ő is a férjéhez költözik.
Így is lőn, csak egy kicsit hamarabb, mint gondolta. A fiú két hétig szinte étlen-szomjan gyászolta, aztán elballagott a munkaügyi szervekhez.
– Tóth Jónás! – hívták be két óra sorbaállás után egy szobába.
– Foglaljon helyet! – mormogta egy száraz bőrű, ráncos arcú hivatalnok. – Kérem az iratait!
– Parancsoljon!
– Igen, ez rendben! Ez is, ez is – futotta át a papírokat. – Aztán milyen téren óhajt dolgozni? – dőlt hátra a székén unott arckifejezéssel.
– Adminisztrációs téren, valamilyen irodában, ha lehetne.
– Érettségivel? Hm. Vállalkozó kedvű?
– Attól függ.
– Mitől?
– Hogy milyen vállalkozásról van szó.
– Kreatív gondolkozású?
– Azt hiszem.
– Szereti a munkahelyi kihívásokat?
– Ki szereti? De amit kell, igyekszem megtenni.
– Alkalmazkodó, rugalmas és dinamikus embernek tartja magát?
– Igen.
– Milyen a kommunikatív képessége?
– Nem tudom.
– Akkor viszontlátásra! – fejezte be az interjút a nyugdíj felé kacsintgató tisztviselő. – Majd jelentkezzen, ha megtudja. Budai Réz Mihály – szólította be mikrofonon a következő ügyfelet.
– Az vagyok.
– Aha! Hát elég hamar megtudta. Nézzük, mit adhatunk magának! – pislantott ismét a listáján sorjázó álláshelyekre. – Városgazdálkodási alkalmazott, építőipari segédmunkás, favágó, rakodómunkás, állatgondozó: disznó, baromfi, marha…
– Marha.
– Ezt nekem mondta? – szökött a vér a férfi arcába.
– Bocs, isten őrizz, csak elismételtem, amit nekem tetszett mondani.
– Egen, és vállalja?
– Sajnos nem vagyok ennyire... kreatív, de egy tisztviselői állást megköszönnék.
– Diploma nélkül? Ne vicceljen. Örüljön, hogy ilyen munkát is adhatunk. Talán próbálja meg egy hét múlva, hátha akkor még ennyi sem lesz a listámon.
– Próbáld a fityfenét! – beszélte le megvetően az újabb próbálkozásról legjobb barátja, a lányos arcú Fuchs Jancsi. – Ilyen helyről vársz te normális állást, öregem? Majd kiszúrják a szemed valami szirszarral, aztán húzhatod az igát, míg bele nem gebedsz, az édes jó anyjukat!
– Tudsz jobbat? Mert én nem igen.
– Vili. Szegődj el te is a Karcsihoz – ajánlotta Jónás figyelmébe a nagybátyját, egy lapátkezű, vastagnyakú kőművest.
– Miért, te elszegődtél?
– Még nem, majd… ketten együtt, ha benne vagy. Nem éppen príma meló, de kezdetnek megfelel. Később elválik, nem lesz ám mindig úgy, ahogy a fater óhajtja. Most itt, holnap… Pillanatnyilag nem tudom, de azt tutira veheted, hogy nem ragadok bele semmiféle malterba. Kitanulom a bankszakmát, esetleg nyitok egy trafikot, vagy felcsapok pártaktivistának, vagy hogy hívják mostanság.
– Miközben titokban saját magadnak is korteskedsz, legvégül alapítasz te is egy pártocskát, melynek természetesen te leszel az elnöke – évődött vele Tóth Jónás.
– Mi az, hogy! Bye-bye! Most sietek, mert randim van, utána felkeresem az öreget, és megdumálom, hogy felvegyen. Vagy ne keressem?
– Erre most mit mondjak? Próbáld meg, csak aztán ő is akarja.
A fizetést már meg sem kérdezte. Minek, ha már úgy sincs más választás!
– Ezt csak bízd rám, testvérem! Akkor, holnap hatkor eljövök érted, és kezdődhet az előadás. Megjöttünk! – toppant be másnap Fuchs Jancsi Jónással az öregnél. – A barátom! – mutatta be széles vigyorral. – Tudod az a barátom, akiről beszéltem.
Fuchs mester fejcsóválva nézett végig a vékonycsontú ifjún.
– Maga tényleg nálam akar dolgozni?
– Ha felvenne.
– Felvenni felveszem, de aztán bírja is, mert kemény meló ez a kőműves mesterség, azonkívül, már most megmondom, mi reggeltől estig dolgozunk. Érti? Reggel hattól este hatig, úgy bizony.
– Hoppá! – füttyentett Fuchs Jancsi. – Hát akkor, isten áldja, drága mester úr!
– Dehogy áldjon, itt maradsz! – fogta karon a vaskos, mélyhangú kőműves. – Vagy szóljak inkább az apádnak?
– Oké, főnök, meggyőzött!
– Jó, először is menjünk és rakjuk be a cuccokat!
Kifarolt egy rozzant autóval a garázsból, s néhány perccel később nekivágtak a városnak.
– Egyelőre minimálbért adhatok. Ha nem tetszik, most szóljatok – közölte kategorikusan.
– Mi-ni-mál-bért? – szótagolta Fuchs Jancsi.
– Miért, mit vártál? Segédmunkás leszel, nem mérnök. Persze, ha kitanulod a mesterséget, többet is kereshetsz. Hű, az apja csillagát, szinte elgázoltam ezt az atyafit! Hol tartottam? Mindegy! Máma egy úriasszonynál falazunk. Vigyázzatok vele, mert igen finnyás az öreghölgy. Semmi csúf szó, káromkodás, értettem? Beszéljetek szerényen és tisztelettudóan, mint az öreganyátokkal! Legalább addig, amíg neki dolgozunk, különben még egy pohár víz, nem sok, annyival sem kínál meg.
Hirtelen fékezett. Megérkeztek. A csinos, szolid ház előtt két munkatársuk ácsorgott.
– Jancsi és Jónás – mutatta be a kőműveseknek a fiúkat. – Mától kezdve együtt fogtok… fütyölni.
– Füttyös, amúgy Sanyika – fogott kezet velük egy fiatal, de máris kopaszodó kőműves.
– Rezső – motyogta elrévedő tekintettel az öregebb anélkül, hogy kezet fogott volna a fiúkkal.
– Rá se ránts, kicsit depressziós a barátunk – súgta oda Füttyös Jónásnak, és becsengetett a lakásba.
Hallották, amint valahol bent nyikorogva kinyílt egy ajtó, kaparásztak a vaskapun, majd a következő percben előttük állt a ház tiszteletreméltó úrnője.
– Kézcsók! Megjöttünk!
– Örvendek! Van valamire szükségük? – kérdezte szárazon. – Nincs? Akkor jó munkát! – fordult sarkon méltóságteljesen. – Aztán ne felejtsék kulcsra zárni a kapumat!
Alig tűnt el a házban, Füttyös, alias Sanyika utánozni kezdte az özvegyet.
– Van valamire szükségük? Nincs? Akkor jó munkát!
Fuchs mester diszkréten mosolygott, unokaöccse a hasát fogta nevettében.
– Kész, ennyi! Hajtsunk be, és lássunk munkához!
Volt a kertben egy drótkerítés. A helyett kellett építeni egy két méter magas falat. Beindították a betonkeverőt, és délig szótlanul dolgoztak. Csupán Sanyika fütyörészett időnként.
– Rohadt egy meló! – nyögdécselt Fuchs Jancsi. – Beszakadt a tenyerem. Nem tudom, meddig bírom még, ráadásul mindjárt megveszek az éhségtől! Mikor falunk, bácsikám?
– Ebédszünet, füttyösök! – nézett az órájára Fuchs mester. – Hoztál kaját magaddal?
A barátok zavartan néztek össze.
– Én elfelejtettem. Majd megebédelünk a városban.
– Felőlem! De vigyázz, szépfiú, mert egy óra múlva folytatjuk.
Benyargaltak a városba, sebtében bevágtak egy menüt, majd uzsgyi, vissza az özvegyhez.
– Tizenöt percet késtetek! – dörmögte a mester szúrósan. – Most az egyszer még elnézem, de ha még egyszer előfordul, levonom a béredből
– Igenis, főnök úr!
Ezután négy óráig falaztak, utána Fuchs mester leállítatta a keverőt.
– Mára elég volt. Menjünk haza, pihenjünk!
Fuchs Jancsi fáradtan vágta magát hanyatt egy fa alatt.
– Mi van, te még maradnál? – kérdezte az öreg kajánul.
Nyikhaj kakadu! Szinte érthetetlen, miért kényeztette így el a testvére. De majd megtépi ő a tollait!
Fuchs Jóska kábán bámult a mesterre. Lába remegett, tenyere csupa seb. Még egy ilyen nap, és a fándlit sem tudja megfogni.
– Hát ez derék! – folytatta a mester, még mielőtt a fiú válaszolt volna a kérdésre. – Akkor húzzunk rá még két órát! Az idő szép, erőnk van, a pénz meg, ugye, kell…
– De főnök! – savanyodott el a víg kedélyű Sanyika. – Péntek van, és már így is ráhúztunk fél órát.
– Csakugyan? Rendben, menjetek! Mi ketten még maradunk. Hacsak nem fáradt el az ifjú úr.
– Mit, én? Sohasem éreztem magamat frissebbnek! – ágaskodott a fiúban a büszkeség; naná, még ha összeesik is, csak nem fog leégni egy öreg pasas szeme láttára.
– Nagyszerű! Te maradsz vagy cserbenhagyod a cimborád? – kérdezte a mester Jónástól.
Ezt meg azért gyűlölte, amiért olyan finom és vékonydongájú, egyszóval őt sem igen szoktathatták munkára. Bezzeg őt már 14 éves korában befogták, és még ma is teljes erőbedobással melózik. Igaz, ezzel együtt sem jómódú, hanem ez már más káposzta.
– Maradhatok – bólintott rá a fiatalember, bár ő még Jancsinál is jobban kikészült.
– Utálatos vénember! Mintha szántszándékkal ki akarna csinálni – fújdogálta tenyerét hazamenet Jancsika. – És még én ajánlottam neked ezt a szadistát.
– Kemény ember, annyi szent. Azért a helyedben kicsit jobban tisztelném. Elvégre a rokonod, azonkívül idősebb, ezért kijár neki némi respektus – pirongatta meg szelíden Tóth Jónás.
– Respektus? Ennek? – horkant fel Jancsika. – Tudod te, kicsoda az én „tiszteletreméltó” bácsikám? Egy minden hájjal megkent kapitalista, aki mindenkit bepaliz, hogy pár forinttal több suska csússzon a zsebébe. Az embereit szünet nélkül hajtja, adót nem fizet… Nem mintha sajnálnám az államot, mert az még nálánál is nagyobb vérszopó, de ami sok, az sok. Én is akarok ám élni, nem csak ők.
– Ennyire pénzsóvár? – döbbent meg a fiatalember. – Pedig olyan becsületes képe van.
– Egy fenéket! Még a szeme sem áll jól, úgyhogy nem is igen világos, miért pont az ő kezére bízott a faterem.
Lassan véget ért a nyár, ősz, és a fiúk hozzáedződtek a munkához. Ezzel szemben télen alig-alig dolgoztak. Persze ennek arányában kerestek, és ez sehogy sem tetszett Jancsinak.
– Lépjünk le, Jónáskám, még mielőtt nem késő. Szart se ér ez a kóceráj, és ami még rosszabb, akár le is bukhatunk.
– Hogyhogy? Nem értem.
– Tudod, mi történik, ha valaki bejelentés nélkül melózik? Betegbiztosítás nuku, és egyetlen napot sem számítanak a nyugdíjba, ráadásul ülsz két évet, ha az APEH is megtudja.
– De hát a bácsikád bejelentett bennünket. Legalábbis így mondta.
– Szerintem hazudott. Ajaj, ismerem én őkelmét. Engem talán bejelentett, de csak engem, öregem. Százat teszek egy ellen, hogy senki sem szerepel a fizetési listáján.
– Hogy mik vannak! – ámuldozott Tóth Jónás. – Köszi a fülest. Még a héten utánajárok a dolognak.
Másnap egy rozzant házban vakoltak. A házigazda, egy csont sovány öregember azonban már nem bírta kifizetni Fuchs mestert. Kiforgatta a tárcáját, fiókokat, hiába, egy 500-as csak hibádzott.
– Azt hittem, van pénzem, igazán nagyon restellem. Meg kellett volna előbb győződnöm, de valahogy kiment az eszemből – mentegetődzött vérvörösen.
A mester lesújtó pillantást vetett a bácsira.
– Szarházi! Te rajtunk akarsz spórolni? Induljunk! – rivallt a fiúkra. – Mindjárt lehányom ezt a gilisztát!
– De én igazán… Várjanak! Legalább ezt fogadják el cserébe – kapott ki a vitrinből egy aranyszínű emlékplakettet, letörölgette a portól, és átnyújtotta a mesternek. – Nem tudom mennyit ér, de legalább ezzel a csekélységgel kárpótoljam magukat.
– Aranykatedra – betűzte a kőműves. – Nocsak, maga professzor volt, apuskám?
– Csak tanító.
– Tartsa meg. Nem ér ez semmit, úgy nézem.
– Sajnálom. Azért kérhetnék még valamit? – köhintett zavartan a nyugdíjas tanító.
– Mondja, hülyének néz maga bennünket? Nem elég, hogy tartozik, még ráadást is akar, jóember?
– Én… én csak arra szerettem volna megkérni, igazítson meg egy tetőcserepet. Látja azt a foltot a plafonon? A tetőcserép miatt van. Öt perc az egész, igazán nem nagy ügy.
– Mi, ebben a hidegben? Menjen fel maga, ha ennyire nem nagy ügy.
– Majd én felmegyek! – ajánlkozott segítőkészen Tóth Jónás.
– Dehogy mész! Alá’ szolgája!
A tanító reményt vesztve kísérte ki Fuchs mestert.
– Még egyszer elnézést a hiányzó összegért. Talán adja meg a címét, és amint lehet, azonnal kiegyenlítem a… tartozást.
A mester úr feleletre sem méltatta. Csupán Jónás berzenkedett magában. Megvárta, míg mindnyájan eltűnnek, majd visszasompolygott az öreghez.
– Kérem, mutassa meg azt a cserepet, tanító úr!
Alig mondta ki, Fuchs Jancsi jelent meg az ajtóban.
– Ni csak, a szépfiú! Itt felejtettél valamit?
– És te? Mit keresel te itt, barátom?
Elnevették magukat. Értették ők egymást szavak nélkül is. Már csak egy kérdés maradt: kettőjük közül, ki másszon a tetőre?
– Szerintem ön, kedves…
– Jónás.
– Jónás – oldotta meg a gordiuszi csomót a topis extanító. – Sajna, igen könnyen törnek ezek a régi cserepek, s mivel ön a kisebb, biztosan nem fog maga alatt még egy másik is eltörni.
Kihoztak egy létrát, azzal Jónás kióvakodott a tetőre. Lassan, félve, merthogy síkosak, jegesek voltak a cserepek.
– Vigyázz, Jónás, le ne csússz!
Hát az megeshet, és ha ő innen lepottyan… ! Szédülten pislantott az alatta tátongó mélységbe. Forduljon vissza? Nem lenne hülyeség, csak akkor az öreg még jobban beázik. Fagyos decemberi délután volt. Az égen sűrű felhők gomolyogtak. Hirtelen feltámadt a szél, és végigsüvöltött a háztetőn.
– Jöjjön le, még leesik! – kiáltott fel aggodalmasan a bácsika.
De már késő volt. Egy széllökés oldalba kapta Tóth Jónást, s a következő pillanatban már repült is lefelé a kétemeletnyi magasból.
(Éli, éli, lámmá, sábáktáni! (Istenem, Istenem, miért hagytál el engem, arámi nyelv. Jézus utolsó szavai a keresztfán Máté és Márk evangéliumában))
(Folytatás jövő vasárnap)