„Michael Bay ezúttal megcsinálta?”
/Michael Bay - Transformers: Dark of the Moon - 2011/
Ha blockbusterekről, vagy a köznyelvben használatos „popcorn-mozikról” van szó, a mozi nézők nagy többségének a Michael Bay nevével fémjelzett műalkotások ugorhatnak be első blikkre. Tény és való, a rendezőúr A sziklával vagy a Bad Boys első és második részével színtiszta mozi élménnyel gazdagíthatott bennünket. Látvány, humor, pörgős akciók, némi heroikus mázzal nyakon öntve. Az Armageddon butus sztorija vagy a Pearl Harbor szirupos patrióta egyvelege sokaknál már kiverte a biztosítékot, de az agytekervények minimál fokozatba állításával ezek is bőven szórakoztatónak bizonyultak. A példa azt mutatta, Bay úrfi tudja és remekül ráérez, mi kell a mozikba betévedő, kikapcsolódni, szórakozni vágyó tömegeknek, így mikor szóba került egy óriás robotokról szóló élőszereplős film elkészítése a Hasbro cég több rajzfilmet is megélt játékainak főszerepeltetésével, nagy meglepetésre nem adott okot, hogy emberünk kapta a rendezői széket.
A 2007-ben bemutatott Transformers azonban csak hellyel-közzel teljesítette az elvártakat. A cselekmény két szálon indult, a történet szépen építkezett a film felénél történő egybeforrásig, ám miután rátértünk Bay kalandtúrájának meglepetésektől mentes vágányára, mely a stáblistához vezetett, egyre inkább veszített vonzerejéből. Pedig eleinte megfelelő adag popcornnal és kólával még fogyaszthatónak tűnt a közhelyes romantikus tini vígjáték szál és a faéknyi egyszerűségű robot-sztori, de a jellegtelen papírmasé karakterek és a totális sablonosság végül inkább váltak fárasztóvá, mintsem a felhőtlen szórakozást szolgálják. Persze egy effajta mozitól az ember jogosan csak állejtésre késztető akciókat és kompromisszummentes törés-zúzást várna. Ez teljesült is, de hogy? A helyenkénti ritmusvesztés vagy a patetikusnak szánt, amúgy köldöknézős megoldások jelentették a kisebbik problémát, ellenben a túl közelről, dinamikusság címszó alatt agyonrázott kamerával rögzített akciókkal, melyek gyakran átláthatatlanná tették a történéseket, így konkrétan, ha ki nem is herélve, de tökön rúgva a film lényegét. Rezgett is a léc rendesen a késztermék alatt, végül csak nem zuhant le, köszönhetően az olyan pozitívumoknak, mint a csaták zúzásorgiája, a profi látványtervezés és a tökéletes CGI (persze, joggal hozhatnánk fel, hogy a számítógépes trükkök terén sosem a gépek, hanem az élőlények megvalósításával voltak problémák, elég csak a Star Wars szériára gondolni). A gyermeki bájának köszönhetően szerethető film jól teljesített a pénztáraknál, így zöld utat kaphatott a második etap.
Filmes körökben az egyik legvitatottabb téma a „második rész szindróma”. Mindig kérdéses, hogy mennyire sikerül hoznia a második felvonásnak a sikeres vagy úttörő első rész színvonalát? Megbecsteleníti, kiegészíti, vagy csak szolgaian folytatja a megismert univerzumot? A készítők ilyenkor előrukkolhatnak valami merőben eltérővel akár hangulatban, akár ötletek terén (lásd A Birodalom visszavágot, vagy A bolygó neve: halált), de megpróbálkozhatnak a fokozással is (pl. Terminator 2: Az ítélet napja, Az elveszett világ: Jurassic Park 2, de ide is besorolható a már említett A bolygó neve: halál is). Persze szándékosan csak a legismertebbeket és legsikeresebbeket hoztam fel, mivel a folytatások mennyiségét és minőségének sokszínűségét tekintve könyvet is lehetne róluk írni. Nem alakult ez lényegesen másként a Transformers: A bukottak bosszúja esetében sem. Az első részhez képest a fokozás mellett döntöttek a készítők, ám hogy ez mennyire lett működőképes, más kérdés. Bár az előző rész fő karaktereit kisebb-nagyobb sikerrel átemelték, de a történet nem fűződik szorosan elődjéhez. Ez nem is lenne probléma, gondoljunk csak a Tim Burton, vagy a langyosabb minőségű Joel Schumacher féle Batman filmek epizodikus jellegére, ám itt a mennyiségtől megzabolázott gyeplő kiesett a készítők kezéből. Több a robot, de ember legyen a talpán, aki végig tisztában van, ki kit páhol és kinek az oldalán van éppen. Ráadásul egyes (mondjuk így) lények coolnak vagy meghökkentőnek lettek tervezve, de teljesen mellőznek minden logikát (gondolok első sorban az „egyetemista csajra”). Több poén, de minek? Ezen a téren estek leginkább túlzásokba. Csak a példa okáért néhány: robothereként szolgáló épület-bontó golyók, vizelő robot, viccelődő ikerpár robot és egy borzalmasan elnyújtott és teljesen felesleges tini vígjáték rész Witwicky egyetemre kerüléséről, mely még épkézláb humorban is hiányt szenved. A történet láttán se büszkélkedhetnek a forgatókönyv írók: grandiózusnak szánt, gyönyörű helyeken játszódik, de abszolút semmi nyomot nem hagy a nézőben, ráadásul a film elviselhetetlenül hosszú is, melyet orvosolhattak volna a blőd vígjáték rész kíméletlenül rövidre nyírásával és egy-két felesleges akció kukába dobásával. Bőven akadnak tehát logikátlanságok és gyermeteg hibák, nem hiába növekedett meg a fanyalgók száma is. Pozitív fejlődést csupán a harcok fényképezésében és vágásában láthattunk, melyek ezúttal szebben koreografáltak és átláthatóbbak lettek, a látvány pedig sokkal profibb, mint a gikszerei mellett sem szégyenkezhető elődjében. Minden negatívuma ellenére még ez a rész is szépen hozott a konyhára, így sokak örömére és még többek közönyére elkezdték készíteni a harmadik, egyben trilógiazárónak ígért részt.
A beharangozók módfelett hatásosakra sikeredtek, melyek egy komorabb, már-már apokaliptikus hangvételű filmről árulkodtak. A látottak alapján a veszély ezúttal nem egy titkos katonai bázisról és nem is egy távoli planétáról várható, hanem bolygónk hűséges kísérőjének túlsó, „sötét” oldaláról, amit kapcsolatba hoztak az első Hold-expedícióval, az Apollo-11-el is. Persze az előző két rész termelte szkeptikusok érthető módon kitartottak álláspontjuk mellett, hogy minden maradni fog a régiben, ne várjunk csodát. További táptalajként szolgált előbbieknek egy jelentős szereplőváltás, melynek tanúi lehettünk már a trailerben is: az eddigi eye candy Megan Fox távozott a stábból, helyét pedig egy kevésbé látványos szőkeség vette át, akiről a bemutatóbeli csupa előnytelen, nyitott szájjal és könnyes szemmel bambuló beállítás nem sok színvonalbeli javulást sejtetett.
És láss csodát! Már a film hangulatos expozíciója képes magába szippantani a nézőt. Bár John F. Kennedy számítógépes újraalkotása hagy némi kívánnivalót maga után, a történelmi események és a Transformers univerzum keverése egész ötletesre sikerült, még némi érdeklődésre is okot adhat a végkifejlet irányába. A forgatókönyvírók itt jobban megerőltették magukat, az unásig használt sablonok mellett (mint a hős megmentő utolsó pillanatban történő megérkezése), egy-két váratlan fordulatot és néhány érzelmileg mélyebb jelenetet (Autobotok elzavarása vagy Witwicky és Űrdongó közös jelenetei) is sikerült a sztoriba csempészniük. Sam Witwicky, mint sikertelen, de talpraesett álláskereső sokkal elfogadhatóbb világmegmentőként, ellentétben az első két rész szerencsétlenkedő iskolásfiújánál, valamint a hozzá kapcsolódó kötelező vígjátéki szál is működőképesebb ezúttal. Kevesebb a közhely, akadnak igazán jó képi és verbális poénok, illetve az olyan önreflexív, előzetes ismeretekre támaszkodó momentumok vagy beszólások, mint a „Kétszer mentettem meg a világot és még mindig állásért kuncsorgok”, jelentősen növelik a szórakozási faktort. Szerencsére az idióta, ripacskodó szülei sem kapnak akkora teret, jeleneteik nem feszegetik a néző tűrőképességének határát. Az új hölgy is szimpatikusabb a trailerben látottaknál. Bár Megan Fox vizualitásban könnyedén lekörözi, a belőle áradó hűvösség és vadmacskaság hiteltelenné tette a világmegmentő lúzer barátnőjének szerepében, ellenben az aktuális partnerasszony tipikus szöszi, a bájosabb fajtából (nem arcra, viselkedésre). Valahogy utóbbi páros tagjai közt hihetőbbnek tűnik egy párkapcsolat. Robotból ezúttal is rengeteg van, de kitűntetett figyelmet csak az Autobotok és a főbb Álcák kapnak, tehát nem veszünk el a fémkarakterek erdejében. Szerencsére mellőzték a második rész néha túlzó komolytalanságát is. A mennyiség most nem válik terhére a műnek, csupán Chicago porig rombolásához asszisztál. Itt vannak elhintve a három rész talán legszebb akciói: a robotok brutálisabbak és menőbbek, mint valaha, a harcok átláthatóak, csak ritkán megy közel az eseményekhez a kamera, nincs követhetetlenül gyors vágás, agyonrázott kamera, a lassítások többnyire jókor vannak elhelyezve, bőven van miben gyönyörködni a film legalább felét kitöltő harci jelenetek során. Bár kérdéses, hogy szándékos rendezői koncepció ez vagy csupán a 3D kényszerű velejárója, a végeredmény szempontjából teljesen mindegy. Persze üröm is akad az örömben. A film ismét, műfajához képest kíméletlenül hosszú (példát vehetnének az effektek és megvalósítás terén gyengén szereplő, B-film jellegű G.I. Joe: A kobra árnyéka című Stephen Sommers moziról, mely egy hajszállal se akar többnek látszani, mint ami, és feszes, üresjáratoktól mentes tempójának köszönhetően képes mégis élvezhetővé válni). Egy-két jelenet kurtábbra vágásával és néhány teljesen felesleges akció kiselejtezésével rengeteget javíthattak volna az összképen, mert többeknek közel másfél óra tömény, megállásmentes lövöldözés, robbantgatás és pózerkedés könnyen átlépheti az ingerküszöbét (főleg ha néhány szcénának jelentősebb oka sincs). Az említett Kennedy cameotól eltekintve a speciális effektek még gyönyörűbbek, mint eddig, szorosan felzárkózva olyan korszakalkotó akcióközpontú filmek látványvilágához, mint a Star Wars, a Matrix vagy a Terminator, a sorozat védjegyévé avanzsálódott professzionális hangeffektekről már nem is beszélve.
Minden hibája ellenére Michael Bay nem csak egy szórakoztató popcorn-mozit tett le az asztalra, hanem az előző két rész hibáiból okulva, azokat korrigálva vagy minimálisra csökkentve a Transformers-trilógia talán legjobban sikerült, legérettebb darabját is. Ha a második rész helyett készítették volna el ezt (mely a három film gyenge linearitáson alapuló történetszövésének hála akár ki is hagyható egy esetleges maraton alkalmával), akkor egy még kiforrottabb következő filmmel egész korrekt robotos rombolós trilógiát üdvözíthettünk volna. Így viszont marad egy kissé gyermeteg, hullámzó minőségű, nézőket erősen megosztó sorozat, melyben a tömérdek felróható negatívumot hajszál híján sikerül csak ellensúlyoznia a kisebb-nagyobb érdemeknek. A válasz tehát relatív: bár jogosak a kritikák, én azt mondom, még ha az eddigiek tükrében egy fikarcnyi jóindulattal is: „igen, talán most megcsinálta”. Na, de majd a következő rész(ek) …
Tasi Tibor