Többet nem adhatott, nem is kértem, inkább elvett belőlem.
A természetellenessel határos, a magam számára valóban természetellenes volt a vonzódásom. Öt évig éltünk együtt.
 Emlékszem: mikor először láttam, a szemem nem tudott betelni a látvánnyal, távolinak, megfoghatatlannak és rejtélyesnek tűnt. Emlékszem: mikor először találkoztunk, átkoztam rossz soromat, hogy ide vetett, sírtam. Aztán nehezülő hónapok követték egymást, beleszoktam.
Méltatlankodó hangom sosem hallatszott a szobámon kívülre. Az együttlétek alatt törtem magam, de utánozó majomtehetségem hiányának köszönhetően soha nem tudtam megszokni a különcségeit. Mert ő egy különc. Egy ideig mulattatott, aztán mulattatott mások igyekezete, törekvésük, hogy eggyé váljanak a választottammal.
Minden áldott este lelkemet Istenre, a gondolatomat a szélre bíztam. Arra a szélre, amelyik  hegyeket korbácsol az ölelő tengervízből. Csitulva, lágyan ringatta ábrándvilágomat, az útfélre plántálva. Mert ezek tettek boldoggá, ezek hevítettek, ezek csigáztak el, ezektől tértem haza kéjes bódulatban, és ezek tettek érzéketlenné iránta.
Elfogott a valóság utáni vágy.Hiányzott az életem.
Vajúdott, s én szenvedtem, nem akart a világra jönni, nem az Istennek sem, Isten segíts, mutass hajlandóságot! Megszületett, a gondolat. Elhagyom, otthagyom, elegem van belőle, elegem van a szeretetlenségből, a meg nem értettségből, elegem van az örökös mosolyából. És…és…ő csak  mosolygott.
Reggel fölébe hajoltam, mint minden reggel. Úgy vártam az első pillantását. Vártam, közben tombolt bennem a düh, a megvetés az alvó nő iránt, akinek a rabszolgája vagyok. Hirtelen ráébredtem, hogy lassan meguntam, belefáradtam, de úgy, hogy elfelejtettem szeretni.
Mintha hirtelen láng gyúlt volna, korbácsolva hevemet. Rögtön tudtam, éreztem, megértettem: vége, vége örökre.
Isten veled Skócia.
És Ő… mosolygott erika bújtatta dombjai között.
 (Fotó: www.virtus.hu)