Az udvarhelyi balkáni bulik atyja színésznek készült mióta az eszét tudja, de előtte megtanult mesterien bánni a kőműves kanállal is. Dolgozni akar és nem próféciákat hirdetni.
Nagydumás kiskölyök és rebellis kamasz volt. Apja papnak szánta, kőműves segédmunkásként dolgozott, de sok kitérő után sem adta fel és végül megvalósította gyermekkori álmát. Színész lett.
Közben beleszeretett a rendezésbe és a színművész diplomáját tavaly megtoldotta a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem kortárs színház rendezés szakán szerzett mesteri oklevéllel is.

Marosvásárhely és Gyergyószentmiklós közt "szabadon fuldoklott", majd hazajött szülővárosába. Nem próféta akar lenni, dolgozni akar és lazításként a balkáni hangzású Tóth Árpi bulik házigazdája. Saját útját egy életigenlő Nyilas optimizmusával, nyugtalanságával, kíváncsiságával és lelkesedésével járja.

Közhelyes lesz a kérdés: mikor döntötted el, hogy színész leszel?

Közhelyes leszek én is: mióta az eszem tudom, erre a pályára készülök. A 7-es iskolába jártam még anno, az átkosban, és igazából Szász Margit tanító nénimnek köszönhetem azt, hogy belekóstoltam a színészetbe. Én voltam a színdarabok főszereplője. Akkor ezt nagy kiváltságnak, becsnek tartottam, holott csak annyi volt a titok nyitja, hogy képes voltam hibátlanul megtanulni a négy-ötoldalnyi szöveget. Akkor lódult meg a fantáziám és döntöttem el, hogy színész leszek.

A szüleid is ezt a pályát szánták neked?

Nem. A szüleimnek nem adatott meg a lehetőség a továbbtanulásra és ezért foggal-körömmel ragaszkodtak, hogy mind a négy gyermekük - én vagyok a harmadik szülött - tanuljon. Apám papnak szánt, mert mindig is nagy volt a pofám, járt a szám, szövegeltem. Persze, nekem eszem ágában sem volt pap lenni, annak ellenére, hogy az udvarhelyi református fiatalokat összerántó Ifjúsági Keresztény Egyesületben elég intenzíven tevékenykedtem. A színjátszás ott is visszaköszönt – ez volt a színésszé válásom második etapja.

És melyik volt a következő?

Kamaszként már elég dög disznó voltam ahhoz, hogy ne tanuljak. Nyolcadik után a Kósba felvételiztem, de a 4, 95-ös matekemmel szó szerint a nevem fölött húzták el a vonalat. Beiratkoztam az akkor még UCECOM, ma Spiru Haret szakiskolába az építészet szakra. Büszke vagyok rá, hogy diplomás kőműves, szobafestő és kőfaragó vagyok. Kár, hogy ebben a rendszerben ez a szakképzés kicsit meghalt és már nincsenek jó szakemberek, munkások. Mindenki egyetemista akar lenni, de sem tanulni, sem dolgozni nem akar, de lapozzunk...

Érettségi – végül mikor és hol?

Nem ment simán, mert kilencedikes koromtól segédmunkásként dolgoztam építkezéseknél, több udvarhelyi épület, mint a volt Bancorex is őrzi a kezem nyomát. Estibe jártam a Kósba és közben lenyomtam kemény két évet a Matricában, a kerti bútor részlegen. A munka miatt sokat hiányoztam, eltanácsoltak. Végül a mezőben érettségiztem le.

És mi történt a színészi álmokkal?

Érlelődtek bennem folyamatosan, de közben háttérbe is kerültek. Dolgoztam, iskolába jártam, s mint minden kiteljesedő kamasz, faltam a bulikat. Érettségi után már tudtam, hogy színire megyek, de mivel nem éreztem magam annyira felkészültnek, stabilnak, felnőttnek, hogy felvételizzek, egy évet építkezési vállalkozóként dolgoztam Magyarországon. 2002-ben hazajöttem, felköltöztem Marosvásárhelyre, felvételiztem a színire...

..és tízesekkel elsőnek bejutottál

Fej-fej mellett egy magyarországi lánnyal. Jól esett, hogy felvettek, de nem lepett meg. Nem akarok nagyképűsködni, izgultam, kemény küzdelem volt, de nekem akkor és utólag is könnyűnek tűnt a felvételi.

Az egyetemen megmaradni is könnyű volt?

A felvételi előtt ízelítőt kaptunk abból, hogy körülbelül milyen együtt dolgozni a tanárokkal, de arról gőzünk sem volt, hogy mi vár ránk, milyen kemény külső és belső lelki hatások érnek útközben. A technika órákon meg kellett tanulni újra járni, beszélni, énekelni, azaz használni testünket, a színész egyetlen munkaeszközét.

A színészképzés pedig abból állt, hogy különböző szerepeket kaptunk és vizsgaelőadásokat készítettünk. Nagyon intenzív és testet-lelket próbáló munka volt ez. Zárójelben mondom, hogy ha rajtam múlna, akkor a színművészeti egyetemre érettségi után én senkit nem vennék fel.

Miért?

Mert a lelkeddel játszol és meg tudsz sérülni. Ez egy játék, de halálosan komoly. Azok, az élet minden területén tejesen tapasztalatlan 18 éves diákok, akik ide beesnek, nincsenek arra felkészülve, hogy az élet legszaftosabb sűrűjébe cseppennek bele. Mert a színházban, a színpadon sem történik tulajdonképpen semmi más, mint ami odakint, a valós életben történik meg velünk.

Szerelmesek leszünk, nem leszünk, civakodunk, kibékülünk, kacagunk, sírunk. A különbség, hogy a színházban mindez hihetetlenül intenzíven, felfokozottan van jelen. Egy emberi életből egy év a színpadon egy órába van belesűrítve – nagyon pengeélen táncol az ember. Saját tapasztalatom, hogy milyen furcsa, szinte skizofrén, tudathasadásos állapotokat idézhet elő egy szereplő bőrébe bújni.

Ez személyes vallomásként hangzik. Áruld el, hogy a főiskolán vagy később volt ilyen meghatározó élményed?

Másodévesként egy félévben Farkas Ibolyával a Platonovot, Sebestyén Abával pedig a Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését csináltuk meg, amiben én játszottam Raszkolnyikovot. Egy irdatlanul intenzív próbafolyamat volt. Jómagam egy eszméletlenül erős, sírós, görcsös lelki kavalkádon mentem át. Éjjel-nappal próbáltunk, taknyunk- nyálunk egybefolyt.

Raszkolnyikov történetét ízekre szedtük, átrágtuk, főleg azokat a részeket, amikor gondolkodik. Akkor történt meg az, hogy amikor hazamentem a háromemeletes, parányi kis lakásban levő, icipici szobámba, úgy éreztem, hogy basszus, ez a Raszkolnyikové. Fura érzés, amikor otthon ugyanaz a kép talál, amit a próbák alatt a fejedben felvázoltál. Kettős, majdnem tudathasadásos érzés ez.

Tanárok, példaképek – volt ilyen?

Mázlista vagyok, mert olyan tanároktól tanultam, mint Farkas Ibolya, Sebestyén Aba és Lohinszky mester. Őt pályakezdésem példaképeként említhetem, de Farkas Ibolyától tanultam meg, hogy a tehetség ehhez a szakmához önmagában szart sem ér.

..és mi az a plusz, ami kell?

Munka. Hiába van meg az adottságod, ha dög disznó vagy és nem dolgozol. Kell még mérhetetlen alázat és óriási tisztelet minden és mindenki iránt. Önmagad és az elvárásaid iránt, a kollégáid és mások iránt. Ha maga a színház fogalma iránt nincs benned tisztelet, ha nem úgy gondolod, hogy általad valami az embereknek szól, akkor inkább ne is fogj neki.

Ha valaki úgy gondolja, hogy azért kurva jó dolog színésznek lenni, mert ez valami státuszt jelent a haveri körben és valamiféle celebséget a társadalomban, az felejtse el az egészet. Színésznek lenni óriási felelősség. Dolgozni kell vele, embereknek beszélgetni és mindegy, hogy tíz vagy több száz ember ül a nézőtéren, te tudod, hogy nekik adsz valamit és ez, ismétlem, óriási felelősség.

A te esetedben, József Attilát idézve „kettős teher és kettős kincs" a felelősségvállalás. A színészi diplomát megtoldottad a Marosvásárhelyi Egyetem kortárs színház rendezés szakán szerzett mesteri oklevéllel is. Miért döntöttél úgy, hogy rendező is leszel?

Tulajdonképpen még elsőéves koromban megfordult a fejemben, hogy átnyergeljek a velünk párhuzamosan induló színész-rendezői szakra, arra az évfolyamra, amelyikben Csurulya Csongor, a színház művészeti vezetője is végzett. Ezt akkor nem lehetett, de a gondolat megszületett és folyamatosan ott is motoszkált a fejemben, aztán beiratkoztam és tavaly, 2010-ben diplomáztam.

Szabadúszóként kezdted, a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem Stúdió Színházánál, a Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatánál és a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színházban játszottál. A „figurázás" egy igazi baráttal is megajándékozott.

A Barabás Árpival való találkozás azon ritka alkalmak közé tartozik, amikor elkezdesz beszélgetni egy idegennel és három perc után úgy érzed, hogy már időtlen idők óta ismered. Az élet szerencsésen göngyölítette a dolgokat, tavaly Árpi idekerült az udvarhelyi színházhoz. Elárulom, hogy ha a múlt évadban Árpikát nem tudom idehozni, akkor a De mi lett a nővel? darabból nem lett volna semmi.

Barátok szempontjából szerencsés vagyok. Még mindig azok az igazán jó barátaim, akik a színházas kaland előtt is voltak. Sokat köszönhetek Lőrincz Csonginak, aki a színis évek alatt egyensúly és biztonságos pont volt az életemben. Csongi volt az, aki egy pillantásból felmérte ezt és rám is szólt, hogy állj meg vándor s ne színészkedj.

A kritikát hogy bírod?

Igazi szakmai kritikát, a munkámat kiveséző elemzést még nem kaptam. Pedig Erdélyben is van színházkritika. Csakhogy ezek az írások többnyire színházi beszámolók, zömében azok a dramaturgiát, teatrológiát végzettek írnak, akik eléggé frusztráltak, tisztelet a kivételnek.

A kritikusokhoz csak annyi üzenetem lenne, hogy egy egyszer megnézett előadásról legfeljebb csak személyes benyomást lehet írni, mert ha fejre állsz, akkor sem tudsz figyelni minden apró részletre.

Visszajelzéseket kapsz?

Igen és fontosak is, csak baj, hogy az emberek félnek elmondani a véleményüket. Az évadzárón volt egy nagyon okos kezdeményezés arra, hogy megtudjuk a nézők véleményét. Nehezen indult a beszélgetés, de végül sikerült szóra bírni a közönséget. Igaz, lehettek volna sokkal tökösebbek is, de én ezt így is egy nagyon biztató kezdetnek tartom.

Kanyarodjunk vissza a pályádhoz. 2008-ban beiratkoztál a kortárs színház rendezői szakra és közben rádiós is lettél.

Az Erdély FM egy nagyon jó, tapasztalatokkal teli állomása volt az életemnek. Ott voltam a kezdő csapatban, rengeteget tanultam kiváló szakemberektől. A szakma minden lépcsőjét végigjártam, volt saját műsorom is, a Padlógáz és a Multiverzum. Egyedül a hírszerkesztés nem ment, az első híradóm olyan lett, mint egy tízperces kabaréműsor, a kollégák szétröhögték az agyukat.

Amire nagyon büszke vagyok az a Popsulis történet. Már akkor és azóta is frászom van attól, hogy a különböző miccsezős városnapokra, sörfesztiválokra mindig meghívják egy kalap pénzért a C-, D-, E-ligás, kivénhedt magyarországi előadókat. Úgy gondoltam, hogy itt Erdélyben is vannak olyan magyar és román nyelvű zenekarok, akik messzemenően fel tudják venni a versenyt ezekkel és a Popsuli pont erről a kitörési lehetőségről szólt.

Egy év után mégis visszatértél a színházhoz, sőt hazaköltöztél. Miért?

Az udvarhelyi színházzal, attól kezdve, hogy végeztem, minden évben megismétlődött a jönnék–nem jönnék huzavona. 2009-ben eldöntöttem: hazajövök. Amit sajnálok, hogy a rádiótól való távozásom egy „kedves" kollégám közreműködése miatt botrányosra sikerült. Ő most is kollégám, de ezt nem akarom részletezni. Hazajöttem, felvettek munkakönyvvel.

És munkához láttál. Akkor rendezted a felolvasó színházi előadást, a Plazmát, az újdonságnak számító vizsgaelőadásodat, A Magyar a Holdon futuring kvíz showt. Segédrendezője voltál Shakespeare Ahogy tetszik darabjának és a Plazmában, az Ahogy tetszik-ben és a Senki sem tökéletes komédiában színészként is felléptél.

Valóban egy izgalmas, munkás és kihívásokkal teli évad volt. Garaczi László Plazmáján nagyon sokat dolgoztunk azért, hogy ne egy szimpla felolvasás legyen. Érdekes kocsmaszínházi kísérlet volt, nagyon jól sült el. Elárulom, hogy lesz folytatás, ebben az évadban elkészül a Plazma 2 is. Ez most már biztos, holott az én rendezéseim itt Udvarhelyen mindig bizonytalanok...

Mázlista vagyok, mert többnyire kortárs szerzők darabjaihoz nyúlok hozzá, fel tudom venni velük személyesen a kapcsolatot, átküldöm elolvasásra a saját átiratomat, s csak akkor fogok neki rendezni, mikor áldásukat adták rá. A jó kapcsolatnak köszönhető, hogy több darabnál nem kellett jogdíjat fizetni vagy csak szimbolikus összeget. Egy előadás nem kevés pénzbe kerül. Nekem az eddigi négy darabomat a havereim támogatták.

A színészi fizetésről jobb nem beszélni...

Nem lehet azt mondani, hogy a színészek fizetése kicsi, mert a mi fizetésünk egyszerűen nonszensz, már nem is banális, hanem röhejes. Minden ember, aki ebből a pénzből meg tud élni, az egy mesebeli hős, aki nem is létezik.

Bízok benne, hogy ez csak egy átmeneti állapot, ami majd feloldódik. Mindezek ellenére én mázlista vagyok, mert legalább azt csinálom, amit szeretek. Még nem jutottam el arra a pontra, hogy a pénz miatt feladjam és remélem, nem is fogok.

Az életed a színház. Rendezel és játszol. Tavaly egy nagyon gazdag, de nagyon embert próbáló évadod volt és az idei sem lesz más. Lazításra marad idő?

A színészeket bohém embereknek tartják, akik, gyergyóiasan szólva, a kocsmában csemerkednek. Van ilyenre példa, de nem szabad általánosítani. Egy intenzívebb próbafolyamat estéjén, hajnalán muszáj és kell lazítani. Meg kell húzni a határt a színház és a magánélet között, mert nem szabad egyik sem beleszülje magát a másikba, különben káosz lesz a lelkedben, az életedben.

Szabadúszó, azaz szabadon fuldokló korszakomban, az autóban, vezetés közben lazítottam. Lehet, hogy megvénültem, de nekem most olyan jól esik munka után csak ülni és nem csinálni semmit, csak jól érezni magam. Elszívni egy cigit s meginni egy sört, de nem feltétlenül a kocsmában. Kikapcsolódás azokkal lenni, akik fontosak: a kislányommal, Zselykével, aki az első számú nő az életemben, a menyasszonyommal, Szarvas Zsuzsával, a szüleimmel, barátokkal...

És a Tóth Árpi bulik?

Azt is szeretem csinálni. Az ötlet egy Mokkás Príma Rádiós bulin pattant ki, ahol mindenki keverhette a saját zenéjét, én is. Szabó Zolinak, azaz Kobrának megtetszett az a session, amit játszottam, felajánlotta, hogy szervezzek egy egészestés bulit. Kihívás volt, mert többnyire olyan zenét szeretek hallgatni is, játszani is, amit az emberek nem, vagy alig ismernek. A balkán zenét sokan a románokkal azonosítják – ez idiotizmus.

A zenémet az elején nagyon furcsállották és tartózkodva fogadták az emberek. Az udvarhelyiekre egyébként is jellemző az a sehol máshol nem tapasztalt hülye szokás, hogy ha ég a villany, akkor nem táncolnak, ha nem ismerik a zenét, legyen az kurva jó, akkor szintén. A balkán bulikat most már megszokták és elfogadták, hogy én csak ezt a zenét vagyok hajlandó játszani. Aki szereti, eljön, rázza a seggét, aki nem, az nem.

Közismert vagy Udvarhelyen. Úgy érzed kicsit, hogy saját hazádban mégis próféta lettél?

Nem tartom magam annak és nem is akartam soha az lenni. Én abban hiszek, hogy Udvarhely megérdemel egy erős, intenzív, színvonalas és felelősségteljes kulturális életet. Annak ellenére, hogy vannak ezek a miccs-sütögetős, csapolt sörös idióta fesztiválok, amik az evésről szólnak, semmi közük a kultúrához.

Nem érzem, hogy a szülővárosom krémje, az irányt mutató értelmiségi elitjének bármiféle igénye lenne arra, hogy ebben a városban akár a rendezvények színvonalában, a nevelés nívójában vagy a tömegek nevelésében meghatározó szerepe legyen. Néphülyítést érzek, a „jól van az úgy, tegyed oda" mentalitást. Ebben élünk, mert ebben akarnak minket éltetni.

A közízlés formálása, a nevelés a színház feladata is.

Utálom, ha valaki úgy gondolkodik a színházról, hogy azért mert az a közönségért van, csak közönségbarát darabokat játszhat. Attól, hogy a színház a közösségért van még nem muszáj közönségesnek lennie. Nem kell a közönség orra elé gagyi darabot dugni. Nem hiszek abban, hogy a közönségnek csak kabaré és hülyeség kell, mert nem biztos, hogy a néző akkor érezte jól magát, ha könnyesre röhögte a fejét. Ez nem fokmérője a jó előadásnak.

Lehet, hogy éppen akkor jó egy előadás, ha közben a néző taknya-nyála egybefolyik, úgy bőg, mert felismerte a kis nyomorult életének egy állomását és úgy megy haza, hogy a darab hatása alatt marad még. Soha nem szabad elfelejteni, hogy a néző és a színész közt emberileg semmilyen különbség nincs – épp úgy születik és hal meg mindkettő. Minden előadásomnak kőkemény üzenete van és tudom, hogy ezt értik. Nekem ez fontos és leszarom, hogy a szakma elfogad vagy nem fogad.

Jól érzed magad a bőrödben, tele vagy tervekkel, lelkesedéssel, energiával és jó értelemben vett makacsággal. Ha húsz év múlva leülünk beszélgetni, akkor is ez a Tóth Árpi leszel?

Valószínű, hogy ezt az embert látod viszont, aki most vagyok, bár lehet, hogy addig tök kopasz leszek. Nem akarok más lenni, mint most, s ha ilyen lelkesedéssel fogok tudni dolgozni, akkor elégedett leszek. Nem fogok besavanyodni, mert nem abból a fából faragtak.

Vannak álmaim, céljaim. Van egy kislányom, s hátha lesznek még gyermekeim, akiket fel kell nevelnem és egy olyan teli puttonnyal elindítanom az életbe, hogy abból sokáig tudjanak táplálkozni Amíg én a két kezemet fel tudom emelni, addig körülöttem baj nem lesz.
Írta: Lázár Emese, www.uh.ro