(Budapest, 1948. augusztus 9.–Budapest, 2011. augusztus 19.) temetése 2011. szeptember 12-én, 10:30-kor, az Óbudai Temetőben lesz. Délután, 18 h-kor pedig a Pasaréti Templomban tartanak emlékére szentmisét.
Augusztus 19-én, 63 éves korában elhunyt Kemenczky Judit költő, műfordító, festőművész. Tehetséges volt, „senki nem csodálkozott volna, ha a költőnőből egy új Nemes Nagy Ágnes vált volna”. Emlékezzünk meg róla.
„nincs semmi ISTEN házán és az ÉG kapuján”
Kemenczky Judit 1948 augusztusában született Budapesten, nem sokkal 63. születésnapja után idén augusztusban, hosszas betegség után hunyt el.
A fenti gondolatot („senki nem csodálkozott volna, ha a költőnőből egy új Nemes Nagy Ágnes vált volna”) Szőcs Gézától idéztem, aki így folytatta a gondolatmenetet: „Ám a sors úgy hozta, hogy Kemenczky addig is viszontagságos élete másfele kanyarodott, ott a messzi Amerikában pedig majdhogynem elhallgatott, legalábbis már nem volt többé (vagy nem úgy volt többé) jelen, csak elvétve olvashattunk tőle vagy hallhattunk róla.”. Miután a költőnő visszatért Magyarországra, akkor megjelent egy kötete, amelyben festményei és misztikus írásai szerepeltek, a Napkút pedig pár éve kiadta a nyolcvanas évekbeli verseit Hullámlovasok címmel. De mivel foglalkozott Kemenczky Judit korábban?
A hetvenes években az ELTE-BTK hallgatója volt, ekkor jelent meg első verseskötete is, A vesztő (1978), majd négy év múlva a második, a Sorminta (1982). Közben fordítással is foglalkozott, japán nyelvből. Orientalista érdeklődése verseiben is megmutatkozik, a mélyen vallásos miszticizmus hatásai mellett. Jellemző rá az avantgárd kísérletezés is, nemcsak a költészetben, hanem a festészetben is. Ugyanis festőként is számon tartjuk, 1985-től ecsetírással foglalkozott, a költészet és a festészet határán talált egy olyan termékeny metszéspontot, amelybe képes volt önkifejezését beleoltani. Saját kiállításai is voltak, a legutóbbi 2009-ben. Egyébként a Fölöspéldány-csoport tagja volt, Györe Balázzsal dolgozott együtt az Országos Széchenyi Könyvtár fölöspéldány-csoportjának munkatársaként. A kilencvenes években (is) csupán egy kötete jelent meg (Amerikai versek Kemenczky Judit kadmiumsötét brilliánsvörös életvonalával: 1985-1991), ám többször jutalmazták költészetét és fordításait: 1994-ben az Év Könyve jutalmat, 1996-ban Füst Milán-jutalmat, 1998-ban pedig Déry Tibor-díjat kapott. Az Év Könyve-díjat a nó-drámák fordításáért nyerte el, ezek olyan japán, középkori színjátékok, amelyeket a legműveltebbek műfajának tartottak Japánban. A nó japán írásjegyének eredeti jelentése képesség (ügyesség? tehetség?). A nó-drámáknak szinte semmi közük a nyugati színjátszásban megismert narratív drámákhoz, egész más világ ez, itt eleve nem színészek vannak, sokkal inkább mesélők, akik jelmezükkel, gesztusaikkal, mozdulataikkal érzékeltetik a történetet, de nem játszák el. Egy prototipikus nó viszonylag rövid, kevés párbeszédet tartalmaz, ám sok mozgást, táncot és zenét, a beszéd inkább ezek kereteként funkcionál.
Kemenczky Judit költészetére ars poetica-ként is értelmezhető ez a néhány sora az általa fordított japán nó-drámák kapcsán:
„A nó-drámák egy olyan világban játszódnak, ahol a dolgok mélyén a mindenséggel való azonosság és egység elve működik; a világ csak látszólag dirib-darabokból álló, felfoghatatlan és összefüggéstelen események és jelenségek kusza hálózata. Valójában szakrális egység: irgalom és szeretet járja és hatja át a szenvedélyek, bűnök, hatalom, bosszú és őrület világát... Itt nincs, nem lehet jelentősége az általunk értéknek tartott konvenciórendszernek. Itt nem lehet hazudni, csalni, tévedni. Minden önmaga átszellemítő lényegével azonos, és ennek következményei kikerülhetetlenek.”
Utolsó öt éve magányban telt: „magába zárkózó, titkokkal és inspirációkkal teli, sokkötetnyi verses-prózai-festészeti műveiből semmit nem tett közzé, a folytatást szenvedéseivel együtt elvitte magával.” - fogalmazott Kalmár Éva.
Emlékezzünk meg róla a Sorminta egy versének részletével, a 9. NYITÓJÁTÉK vagy AZ ISTENEK ÉS KÖLTŐK NÓ-ja című versből. A részlet a visszaszámlálásra utal, Bohár András szerint a semmibe, az ősforrásba visszatérésre, a kiüresedett énre asszociáltat, a szöveg „a feltöltődés és kirepülés előtti rezonancia lenyomata”. Így posztumusz, a vers keletkezése után három évtizeddel búcsúként is felfogható az alábbi részlet.
Íme:
Csodálva
nem szakítottam félbe játékukat
nem avattam be őket felismeréseimbe
Az aki én voltam
Elhagyott üres csónakként sodródott
a torkolat felé ahol az események
komor láncszemei finom ezüstté porlanak
és visszatérnek ősforrásukba
A nyílt tengerbe
(9. vers I. részlet)
Forrás:
Bohár András: „ELRÁGJÁK A GALAMBOK A NAPOT...” (Bakucz József és Kemenczky Judit költészetéről). In: Kortárs, 1997/ 7.
Gáspár Ildikó: Naphősök Japánban - Betekintés a nó-színház világába. In: Aikido Magazin, 1998-1999.
Kemenczky Judit: Sorsminta. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1982.
Nó-drámák. (Ford.: Kemenczky Judit) Orpheusz Kiadó, Budapest, 1994, 181.
(Írta: Pataky Adrienn (magyartanár, irodalmár, drámapedagógus)- Felsőfokon.hu)

A festő

1970-72, 76-78: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar. 1994: az Év Könyve jutalom, 1996: Füst Milán-jutalom, 1998: Déry Tibor-díj. ~ először költőként, majd műfordítóként vált ismertté, első verseskötete, A vesztő 1978-ban, a Sorsminta pedig 1982-ben jelent meg, de fordított japán Nó-drámákat - eredetiből - és a középkori misztikus, Hildegard von Bingen írásait is. ~ 1985-ben kezdett el festeni. Első - tekercs- és zászlókép - sorozatán egyensúlyt teremtett a tradicionális keleti ecsetírás és a nyugati értelemben vett, individuális alapokon nyugvó kifejezés formái között, megőrizve azok szimbolikus jelentéstartalmát. ~ alapvetően mégis különbözik a kalligráfiát felhasználó XX. századi képzőművészektől (Mark Tobey, Korniss Dezső, Frey Krisztián vagy Hencze Tamás), mert ő nem esztétikumként, nem a kép és az írás közötti senkiföldjére szorított semleges gesztusként, hanem konkrét, szimbolikus és esztétikus kifejező jelként kezeli az ecsetírás tánca nyomán dinamikus kompozícióvá szerveződő kalligráfiáit. ~ nem a festészet és nem is a költészet helyett találta ki magának az ecsetírást, hanem egyszerűen meglátta azt a metszéspontot, amit már a szürrealisták is kerestek az automatizmus alkalmazásakor, azt, ahol még együtt áll a költészetbe zárt kép, az írásjel pedig még nem vált tisztán képpé, esztétikummá. Képei nem a keleti egzotikumra és nem is az individuális exhibicionizmus elegyére, hanem sokkal inkább a tradíció belsővé válására, és az önkifejezés megzabolázásának a harmóniájára épülnek.
Egyéni kiállítások
1992 • Óbudai Társaskör Galéria, Budapest-Óbuda • Művészetek Háza, Pécs
1993 • Ernst Múzeum, Budapest
1994 • Vízivárosi Galéria, Budapest [Bakucz Józseffel]
1995 • Magyar Kulturális Intézet, Pozsony (SZL)
1996 • Magyar Kultúra Háza, Varsó
1997 • Görög Templom Kiállítóterem, Vác
1999 • Újlipótvárosi Klubgaléria, Budapest

Kiállítások az artportal.hu adatbázisában:

Művek közgyűjteményekben
Tragor Ignác Múzeum, Vác

Irodalom
MEZEI Ottó: Tekercsképek, zászlók, fénytérképek, Új Művészet, 1992/5.
MEZEI Ottó: Egy festőnő lélekből átmásolt képei, Napút, 1999/8.
(Bárdosi József)
(Forrás: www.artportal.hu)

Közreadta: Polgár Julianna
(szerkesztő-riporter - Duna TV, MTI, MTVA - konyvtar@dunatv.hu;
budapesti tudósító - HUNSOR.SE; POLUS ONLINE - lillatti8@gmail.com)